Arany hajnalba öltöző,
majd elköltöző átkos
bélibáb…
Reményt a szívnek átadó,
hangos és csendes lázadó
álmodás.
Boldog voltam mikor jöttél,
átkoztalak mikor mentél
édes várakozás.
Most nappalim feketesége
a szívet szaggató ébredése:
hogy hiányzol.
Füstbe burkolózó fáradt arcom
a fájdalommal takarom
lehajtott fejjel.
Gyarló vagyok, ki téged keres
szavaim mérgével hogy szeress,
hogy szeress.
A boldogság és a vágy kékje
alatt mintha rianáson lépnék jégre
remegő lábakkal.
Szidalmas betűim most a fejemre szállnak,
s én vérezve hagyom, hogy szúrnak és vágnak –
megérdemlem.
Lelkem zuhanása dübörgő hanggal szólt neked,
így üvöltve a világnak: ez nem lehet!
…de lehet…
Elkeseredett szerelmemmel a vállamon
egy szót présel ki ajkaimból a fájdalom:
Judit.