Arcomhoz ér tekinteted… /Gabikához/

Arcomhoz ér tekinteted,
miként
elomlik előttem a múltnak szava,
csendekül járva be időm a képzelet,
halkult messzeségein követve azt,
amiben illeszkedőn szavakul tárul
fel érzéseim vitetésein minden
lobogásnyi, tűnő pillanat.

Arcomhoz ér tekinteted

szívem vágyaiba írva fel
neved, emlékül ma már járva ott, hol
csendjeimként él letűnve mindaz,
miben szavanként hittem egykor
érted, betűin minden képzeletnek.

Arcomhoz ér tekinteted,

mikor
jöttödre várok álomnyi valóságként
pírján az alkony közelgő lábainál,
neszein időzve, halkulásain a szónak,
miben valaha érzéseimet találtam
meg. Hol szeretetül élt vágyaim
ünnepén, a mindenek lobogásain,
szívem lüktetésében a Te érzéseid
ezernyi emléke.

Arcomhoz ér tekinteted

minden szépségül kapott
látványán, élve szavaid hangjain
reményeim érted való egésze, amin
száll az időnek megmaradt érdeme.
Érdemül mindaz, mi oly fontos volt
a szívnek, annak a benső, vágyódó
világnak, miben belehelték estjeim
ringásain hűs neszeit a szélnek.

Arcomhoz ér tekinteted

bársonyosan
szép ragyogása, beragyogva múltjait
ifjúságomnak elhitt reményeiért, látva
meg pillanatait minden érted való
sóhajnak, melyekért lettem képzetül,
óvó bensőd mélyeiben hallgatagon.

Arcomhoz ér tekinteted,

ki bejártam én a tegnapon
mindent, örökbe tűnve csendjeimért
emléknyi utakon, túl minden sejtésen
hallgatag jöttödre várva, találkozva
veled, lepteid kecses ringásain.

S mikor megláttalak szemeim
pillantásain, éreztem öröknyi csendjeid
vágyait arcomhoz érni tekinteted
bársonyán, mivel betelnem nem lehet,
melyben szívemül vitettem érted és
feléd, ringva át mindeneid felé, lépve
eléd bensőm érzéseinek gyönyörein
szeretetül, dalainak dobbanásain,
a Te benső világodért mindörökkön.

/2023. október 7./