Mentem az árnyak erdejében, kilenckor, talán.
Felbukkanó vízi-sziklák ostromolják váramat,
Esnek és esnek, rám, mármint csak,
Üveg, ha fúj, látva csalogat, mindig hóvirág.
Körben állnak, vagy nem, úgy is jó,
Hosszasan beszél, majd felém repül.
Fájó felhő felettem, kezemből etettem,
Önmaga terhének sajnált végeit.
Hátat fordít hát, mit torkán akasztott,
Levegő, mely más fákat tör.
Fut talányos kérdésbe, semmikor,
Asztalon felejtett szép emberekkel.
Ha ez vigasz, cseppenő zaj helye.
Most sokat, de örökké keveset.
Megélt benned világ nagy régiségei.
Kövesd éji remegő kezét.
6 hozzászólás
"Fájó felhő felettem, kezemből etettem" – ez nagyon tetszik (mint már mondottam volt), de az egész nagyon különleges. Gratulálok!
(Egyáltalán nem förtelmes, a szemem se szúrtam keresztbe tőle, és hányni se hánytam. – Így akkor most minden itt van. :DD)
Üdv.: Hópihe
Akkor megnyugodtam.
Köszönöm, hogy… tudod.
Üdv: Daniel
Kedves Dani!
Érdekes témát választottál. Azonban én úgy tudom, hogy a prózaverset prózai formában, tehát a lap teljes terjedelmében, balról-jobbra írjuk, nem kell versszakaszosan bontani. Előnye, hogy – bár jó, ha több helyen rímelnek, de szabadabban fogalmazhatunk benne.
Üdvözöllek szeretettel: Kata
Köszönöm szépen, átkereszteltem egyébbé.
Üdvözlettel: Daniel
Hű, ez nekem nagyon elvont, de tetszik! 🙂 "Cseppenő zaj" – ez nagyon bejön.
Szuper, nagyon köszönöm 🙂
Kevesen szeretik az elvontat, ez plussz öröm.
Daniel