Árpád Tóth: Abendlicher Strahlenkranz

Tóth Árpád: Esti sugárkoszorú

Előttünk már hamvassá vált az út
És árnyak teste zuhant át a parkon,
De még finom, halk sugárkoszorút
Font hajad sötét lombjába az alkony:
Halvány, szelíd és komoly ragyogást,
Mely már alig volt fények földi mása,
S félig illattá s csenddé szűrte át
A dolgok esti lélekvándorlása.

Illattá s csenddé. Titkok illata
Fénylett hajadban s béke égi csendje,
És jó volt élni, mint ahogy soha,
S a fényt szemem beitta a szívembe:
Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te,
Vagy áldott csipkebokor drága tested,
Melyben egy isten szállt a földre le
S lombjából felém az ő lelke reszket?

Igézve álltam, soká, csöndesen,
És percek mentek, ezredévek jöttek, –
Egyszerre csak megfogtad a kezem,
S alélt pilláim lassan felvetődtek,
És éreztem: szívembe visszatér,
És zuhogó, mély zenével ered meg,
Mint zsibbadt erek útjain a vér,
A földi érzés: mennyire szeretlek!

Die Dämmerung kam uns schon entgegen,
Und Schattens Leibe stürzten durch den Garten,
Doch der Abend flocht ein feiner, leiser
Strahkenkranz, ins dunkle Laub deiner Haaren:
Blasses, zahmes und ernstes Strahlen, das
Doch kaum noch ein Ebenbild der Erde war,
Halb in Duft, halb in Stille spielte es,
Die Seelenwanderungen der Dinge an.

Duft und Stille! Geheimnisse glänzten
In deinen Haaren, ein himmlischer Frieden,
Und schön war es zu leben, wie noch nie,
Licht schlüpfte sich leise in mein Herz hinein.
Ich wusste nun nicht mehr: Bist du noch du,
Ob dein Körper ein gesegneter Busch sei,
In dem ein Gott da auf die Erde kam,
Und seine Seele mir entgegen zittert?

Bezaubert stand ich da, still, und lange
Minuten gingen, tausend Jahren kamen,
Auf einmal ergriffst du mich an der Hand,
Meine ohnmächtige Wimpern gingen auf,
Ich spürte, in mein Herz kam es zurück,
Mit prasselnde tiefe Musik strömt es an,
Wie das Blut in Wege taube Adern,
Das irdische Gefühl: wie ich dich liebe!