megint egyedül
és megint szemben a fal
megint az úton
és megint egy kanyar
felül az égbolt sír
alul a föld kiált
üldözött lett mind
aki erre járt
csúfol minden csepp eső
ami arcodra talál
de Te árva vándor
mi mást is várhattál
úton vagy régen
csak árnyékod kísért
mindent ott hagytál
egy percnyi "mindenért"
szemed lehunyva
lábad néha már botlik
önmagad kerülöd
lelked csendben szétfoszlik
bár nem látja senki
képzelt bűneid terhét viszed
hogy valahol várnak
már nem hiszed
az ösvény egyre szűkül
és mindig felfelé vezet
higgy benne és lesz aki
megfogja lehanyatló kezed
egyre önmagad kergetted
mindig önmagadtól menekültél
utad bejártad és a célhoz
…Önmagadhoz érkeztél
4 hozzászólás
üdvözöllek!
Nagyon szépen érzékelteted a vándor lelki útlát tetszika befejezés, valahol igy igaz ha a vándor egy nehéz ut folyamán önmagát megtalálja akkor ért célba.
gratulálok
Szép napokat kívánok!
Szervusz Marica!
…én még úton vagyok… keresek, pedig már sokszor hittem azt, hogy megérkeztem… valahogy mindig eltűnök önmagam elől…
Köszönöm.
Szeretettel: koma
Itt megtalálsz.
http://www.verselo.gportal.hu
Hm, számomra nagyon szomorú volt a versed…mintha a végén sem éreznék feloldást…igen megérkezett a célhoz, Önmagához, de mégis úgyérzem, hogy ő ettől nem lett boldogabb, hanem csak az ördögi körforgásba jutott, hogy ismét menekülni fog, ismét keresni akar valami mást…és ismét “csak” önmagához jut. Vagy csak én látom rosszul? Tetszenek a képeid, mozgalmas a versed,mert tele van mozgalmas igével, amitól nem hagyod, hogy kialudjon a láng olvasás közben.
H.
Szép napokat kívánok!
Szervusz Hayal!
Nem látod rosszul… bizony nem öröm a felismerés, hogy minden hiba, minden megoldás csak önmagunkban keresendő…
Köszönöm!
Üdvözlettel: koma
Honlapom: http://www.verselo.gportal.hu