Ne nézz rám úgy mintha nem volnék
borongós kék szemmel mint zord ég
mért ragyogsz mégis rám szüntelen,
azt hiszed nem vagyok bűntelen?
Elmentem ! Te küldtél !
Azt mondtad nem szeretsz.
Elmenjek? Kérdeztem!
– Elmehetsz! –
szóltál
és olyan
nagyon
hideg
voltál.
Összetépem képedet !
Jaj azt nem lehet!
hogyan lehetnék
akkor most Veled?
5 hozzászólás
hmmm….az első képvers, amivel itt a napvilágon találkozok…jól mondható (ez az egyik szempontom)…át is tudom érezni az egészet, mert én is voltam már ehhez hasonló helyzetben…amit egy kicsit kifogásolok, az az, h ha 1-2 helyen van tiszta rím, máshol pedig egyáltalán nincs…nekem ez egy kicsit zavaró
alapjába véve tetszik…további sikeres alkotást!
Tudod, volt idő amikor a verstan szabályait próbáltam meg alkalmazni, de nekem – most utólag látom – úgy soha nem sikerült elmondani igazán amit akartam, ezért most úgy írok, ahogy jön. Minden szavadat kincsként értékelem
szeretettel: fefo
Szia,
nem is nagyon jutok szóhoz, köszönöm az élményt.
Nagyon szeretem, ha még formába is öntik a verset, szerintem nagyon jót tesz neki. (Én is szoktam, van is egy-két képversem).
Üdv:
L
A kehely, az örök nő szimbóluma. Igen érzékletes! Befogadtad, tehát el sem szakadhatsz tőle soha. Tetszik!
Üdv: w
Nagyon tetszik versed kedves fefo:) Gratulálok!:)