Az élet útján

Ti szótlan századévek! Ti
merre jártok e holtavarú
csendben, mikor ködök
árnyain lebeg a magány,
és csak sivár bensőség
vetül a szíveknek falán
e csörtető jelen kietlenül
kavargó korán? Hontalan

***

lett a világ, s világtalan,
korcsult utódokat nemz,
mikor még a csendek is
hiábavalóak lettek, mikor
a szívek alig merengenek,
inkább fájnak ott bent,
s kiáltanak dalán a
reménynek oly sokszor

***

reménytelenül küzdve,
keresve, de mégsem
találva meg útját igazán
az életen. Óh, ti emberi
szívek! Reméljetek ameddig
lehet, ameddig van miért
szótfogadni, s menni az
úton, az élet útján, küzdve

***

harcán az értelemnek, amit
látni kell hithű szemekkel,
hithű vágyakkal, mik ne
csupán emberiek legyenek!
Mert az embernek nem
csak önmagában kell hinni,
hanem abban, ki képes volt
alkotni a láthatatlanból

***

láthatót, hogy az emberben
reményüljön a szív az elme
gondolatán, hogy vágyjon
merengeni, értelmet
keresve minden ábrándon.
Az élet az, mi tanít s emel,
de le is nyom, ha nem vagy,
óh ember, nyomon, ha nem

***

keresed az értelmet ott, ahol
lennie kell, ahol található az
a kincs, mi nem emberi.
Nézd azt, mit üzennek
a milliárd évek, mire vetülnek
a múltak talányai, mik
nemzik benned a képzelet
vágyait, mert vágyni kell

***

érteni a legfelsőbb hatalmat,
s nem megállni az úton.
Mert az ember akkor áll
meg az Isten felé vivő úton,
ha már nem remél, ha már
szívében s vágyaiban
üresül a gondolat, s
hiábavalónak érzi azt, amiért

***

megszületett. Mert azért
születtünk és lettünk
emberré, hogy keressük mind
az Istent, s Őt megtalálva
valóban tegyen azzá belül is
bennünket, hogy hozzá méltó
szívbéli hittel, mint képmások,
újult emberré lehessünk.