Itt maradtunk két világ között,
Lelkünkbe béke mégse költözött.
Állunk a csúcson lenn tátong a mély,
Újra hív egy régi szenvedély.
Szavunkra már senki sem felel,
Nem tudjuk miként rontottuk el,
Önzésünknek van íly nagy ára,
Elpusztul a föld nemsokára.
Tekinteted vesd az égre,
A szivárvány tengerébe,
Hallgasd az úr intő szavát,
Amely nem hoz rád pusztulást.
Otthonul e földet kaptad,
Kezeiddel leromboltad,
Áhított trónod ott lebeg,
Egy világ romjai felett!
4 hozzászólás
Nagyon pesszimista a versed, de mélyen igaz. Gratulálok: Colhicum
Köszönöm a véleményed. Örülök, hogy olvastál. Szia Samu
Szia, Samu! Én is írtam erről a témáról. Azt hiszem minden humanista érzelmű embert foglalkoztatja Földünk jövője. Én is úgy gondolom, mint Colhicum, hogy bíznunk és hinnünk kell a természet öntisztító erejében és az emberiség kijózanodásában. Egyébként tudjuk, hogy hol rontottuk el, csak szerintem az a kérdés, hogy tudnánk helyrehozni, amíg még nem késő! Örülök, hogy egyre szélesebb a táborunk! további sikereket kívánok, Katalin
Szia virágének! Köszönöm a véleményed, valójában ennek a kis írásnak csupán figyelemfelkeltés volt a célja. Hiszen ha már nem is beszélünk róla akkor van igazán nagy baj. Üdv samu