Igazán vitatkoznék Petőfivel,
Sőt, pörölnék vele minduntalan!
Hogy „alföld tengersík vidékin”
Mért éreztem lelkem oly hontalan?
Alföldi lányként üres a Hortobágy;
Csak tikkasztó hőség emészti a tájat;
Kétség gyötört és örökös kérdés:
Mért nem fakasztott bennem a hon vágyat?
Vágyat nem oltott belém róna képe,
A Tiszáig nyúló horizonton –
Sem délibábos gulya idilli kolompszava;
Képzetem hegyvölgyet kutatón járt
Kis patakok medrén, köves parton haza.
Fenyvesek zúgnak – révedeztem,
Meredélyek hívtak vissza, robosztus sziklafalak,
Fennsíkra szálltam, és ormok peremére –
Megpihenve aztán ölelő hegyek alatt.
Majd’ húszévnyi képzetből-vágyból
Sarjadt Főnix-lángolású szerelem
Itt,
Hol otthonra leltünk végre egymásban –
s a Kétágú-hegy halmain.
Apró ablak nyílott a büszke „két ágra”,
Ahogy a Nap robajjal „fényontotta” a nyári reggeleket,
Vijjogó sólyomként izzott össze lelkünk
Felhők, s virágzó hegyek „ágai” felett.