Homályos, fátyolos égen
Pörögve úszik egy barna falevél,
A múlt árnyát fújja, pörgeti játékosan a szél.
Messze ring az ősz, a múlt, a remény,
Füstöt fúj az égre kormos kályha-kémény.
Eljött hát a tél.
Rongyos fekete kabátot terített minden emlékre.
Lezárta a múltat,
Megfagyasztotta a jelent.
Eltakarta a napot,
Mindent, ami fényt ad,
Mindent, ami jót jelent.
Nyomasztóan ül rajtam a csend,
Én a meleg szobában ülök bent.
Nézem, ahogy sötétbe hull a világ odakint,
Nézem, ahogy sötétbe hull a világ idebent.
Homályos, fátyolos égen
Pörögve úszik egy barna falevél,
A múlt árnyát fújja, pörgeti játékosan a szél.
Nem látszik már belőle semmi, messze jár,
Talán egyszer… majd mikor nem várnám,
Rámtalál.
2 hozzászólás
Szép gondolatokkal teli verset írtál, csak az a kár, hogy nem szedted szabályos verssorokba. Igaz, én is alkottam már ilyeneket, de ilyenkor jobb, ha a cím alá írjuk, hogy "szabad formában", ezzel kicsit enyhítjük a hibánkat.
Szép kis szabadvers! Van hangulata.