Gyűlölöm ezt a várost
Mi csak fájdalmat okozott nekem
Mikor itt vagyok,
Legszívesebben ki sem nyitnám szemem
Olyan ez mint egy utálatos felem
Tömeg, kosz és undor
Nézem ahogy az életem lassan
A semmibe fordul
Gúzsba köt az elvárás
Hogy lennem kell, ki nem vagyok
Nem marasztalnak már a napok
Nincs semmi mi ide kötne engem
Utálom, hogy távol vagyok
Tőlük, kik hiányolnak engem
Anyagias emberek, állandó sötét
Nincs hely, hol itt boldog lehetnék
Ha tudnám, hogy van ilyen
Mást sem csinálnák csak keresnék
De így, mint egy rémálom
Mit bármiért felednék
El innen minél messzebb
Hol várnak rám a hívogató kezek
Hol nincsenek emlékek
Csak új élettel kecsegtető esélyek
Én is érzem már, mit kellett volna régen
A család ápol, de ilyen távolból
Már nehezen érzem
Hogy miért jöttem ide?
Nem értem már én sem.
3 hozzászólás
Uolsó mondatodra: én sem értem, de az egészet sem. Hogy lehet egy várost úgy utálni?
Esetleg a benne lakókat, de magát a várost…
Ezt csak tréfából írtam le, de van benne valami.
Ezen kívül azt sem értem, hogy összesen három írásjel van az egész versben: a harmadik sorában, és az utolsó két sorban. Az ilyen osszó egybe-mondat kissé értelmetlenné teszi a különben jó szöveget is.
Lehet, nincs igazam, de olvasás közben is hiányoltam, mert egy lélegzetre sokái tart egy verset elolvasni.
Úgy emlékszem, olvastam Tőled jobb verset is. És nem kell annyira elkeseredni.
Üdvözöllek: Kata
Kedves Londonman!
Nagyon szép vers.Örülök hogy olvashattam.
Ha az ember úgy érzi, hogy utálja a várost és az őt körülvevő embereket(bármilyen okból)
Egy percig sem kell gondolkodnia, hogy összeszedje kis motyóját, s tovább lépjen, még mielőtt
megsérülne a lelke.
Üdv:Mária
Helló!
Dühös vers.Hasonló gondolataim voltak már nekem is .El innen minél messzebb…
Visszatértem a városomba ahonnan elindultam.
Bárhova megy az ember, az emlékeit is viszi magával.
Én ezt tapasztaltam.
Üdv:Ági