Morog az ég ördöngős teste.
Zúg, mintha sáskahad járná át.
Erkölcseiben megremegve
A fák rázzák ezer ágabogát.
Fényben jár a szivárványos út,
lobog s acélos mint Isten maga.
Fejet hajt előtte szegény és úr,
A szem tűnő testét megragadja,
s átkozza a zsivalyt, a csendet.
Átkozza az égbolt rőt magasát.
Gyöngy-mezők borítják a földet,
Tücskök lopják a füvek aranyát.
Havazik most a fáradt lelkekben,
olyan, mintha a léha boszorkány
jeges vért folyatna az erekben:
én, ember, társatokul születtem!
Lassan mozdul a gigászi hajó
a kikötő lázas peronjáról:
Olyan, mint a dagadt égi-való,
mint egy kibontakozó hintaló.
Indul, s belső tüze izzásában
pokol-katlan fölött gazdagság
édeleg – az arany vonzásában
cipőt tisztít a puhány igazság.
A hajó messzi vizekre termett.
Itt-ott lágy muzsikaszó sistereg,
mint fazékban a zsíros ételek:
Halad s nem látja a messzi vermet,
mely szegényt s gazdagot egyenlőnek
teremt – ó, a szűnni nem akaró
fáradtan harsogó muzsikaszó:
te orozd el virágát a hulló
keszkenőnek…
1 hozzászólás
Vadregényes képeivel az én világom lenne, – ha érteném mindet. Az első versszak számomra megfejthetetlen rébusszal indul. Úgy értsem, hogy a fák rázzák ezer ága-bogát a morgó ég ördöngős testének? Mi ez? Vagy a hajó nem látja a messzi vermet? Hogy látná, ő csak egy hajó! Szóval vannak vele problémáim. De jól gördül, kétségkívül. Üdv: én