Ti régi pincék! Bennetek már
a múlt vert tanyát sorban,
mélyült időknek ódon évein
roskadozik itt-ott zsúptetőtök,
s veletek álmodnak a hallgatag
éjek, miknek árnyán szellő
reszket át a lengén lebbenő
légben. Ha reátok tekintek,
ábrándok valóját kergetem,
keresve kuszán a múltat, mit
meglelek rajtatok szelíden
szemem szüntelen merengésén,
mulandó messzeségek örök
távolán. S mögöttetek, ti régi
pincék, a dombok oldalán
szőlősorok szaladnak sorban,
s lassan, talán már most, must
forr a kádak öblén. Mert már
ősz van, s olykor eső hull alá
monoton zsongásán koppanva,
így szüret idején. Amott vénült
tölgyeket látok az ég felé
merengeni lomboknak édesen
susogó, magányos árnyán.
Mozdulatlan századok kérges
törzsén látom, ahogy múlik az
idő, ahogy szaladnak az évek a
sorstalan keringésnek sejtelmén,
annak intelmén, mire majd
gondolok egykoron, hogy én
egy őszön ott jártam,
az Oszkói pincesoron.