Már gyerekként is mindig menni akart,
szökött, ha éppen senki nem figyelte.
Ott volt a kiserdő, meg a patakpart –
és az állomás… Az jött mindig szembe.
A vasút, a sistergő, zajos vonatok,
a peron, ahol tág szemmel álldogált,
s játékból folyton dudált és tolatott,
és faggatta a baktert órákon át,
hogy honnan jönnek és merre tartanak
a spenótzöld, fénylő szemű vagonok,
s tudta: ami csak hely van a nap alatt,
neki látnia kell, mit más csak álmodott.
[…]
Évek teltek, és a vén talpfák fölött
a gyerekkor csöndesen elzakatolt.
A bakter a másvilágra költözött,
s a peronon átkenték a kispadot.
Gyakran üldögél ott, vonatra várva.
Nézi az órát, nagyokat hümmöget,
átsétál a sín másik oldalára,
bármelyik megfelel jövet vagy menet.
Újságot vesz, elszív egy cigarettát,
ha befut egy személy, kicsit integet,
aztán hazasiet a kiserdőn át –
át kell még nézni a menetrendeket.
2 hozzászólás
Szia! A cím meg a "világlátás" témája miatt gondolom, hogy talán ez a vers neked másról szól, mint nekem (vasutascsaládból származom:: ), de nagyon megérintett. Csodásan bontakozik ki a történet, kicsit sem erőltetett. Nagy-nagy gratula!
Üdv, Poppy
Igen, valóban inkább üzenete van, mint hogy konkrét élmény lenne 🙂 Hacsak az nem, hogy töltés mellett lakom 🙂
Örülök, hogy tetszett és köszönöm! Erika