Kinn az utcasarkon egy kis idős ember állt
idegesen néha, csak ide-oda sétált,
egyik kezében kopott sapkáját lóbázva
kitartott egész nap, ha egy kicsit is fázva.
Ott voltam ma reggel, kenyeret kellett vennem
siettem és a sarkon majdnem neki mentem,
majd bocsánatot kérve, csak tovább szaladtam
az úton hazafelé rá vissza gondoltam.
Talán azért állt ott, mert éhes volt a szegény
oda a pékhez vitte, az utolsó remény,
talán nem is akart mást, egy darab kenyérnél
tőlem sem kapott többet, egy üres reménynél.
Ebéd után sem hagyott ez a dolog nyugton
nekem sem árt néha, a hibámon tanulnom,
elmentem ismét, a oda sarki pékbolthoz
egy kis séta hozzáfér az idős koromhoz.
Azt az embert most az egy másik sarkon láttam
úgy ahogy ott állt, egy kicsit meg is sajnáltam,
sapkáját még mindig a kezében tartotta
és azzal poros nadrágját serényen csapkodta.
Az szemben levő sarkon, ott egy rendőrt láttam
és pontosan az történt, amit én elvártam,
azt, hogy a rendőr ott áll, ő is észrevette
sapkával nadrágját még jobban veregette.
Ugyanis egy koldusnak nem szabad itt lenni
azért akart magáról minden port leverni,
mikor „a levegő tiszta lett”, odamentem hozzá:
Hogy tehetném a reggeli hibámat jóvá?
A török kebab árushoz együtt oda mentünk
és mindketten ott egy-egy kebabot megettünk,
habár ebédeltem, vele én mégis ettem
utána két nagy korsó korsó sört rendeltem.
Kora délután már én újra otthon voltam
és egy friss kávénál, csak úgy szaladt a tollam,
ezt így írná egy költő, de én az nem vagyok
tehát egy nyomot róla, itt a Neten hagyok.
4 hozzászólás
Kedves Tóni!
Gyönyörű ez a versed! És gyönyörű a tett, amit elkövettél. Áldjon meg az Isten érte!
Azt hittem, csak nálunk vannak a koldusok kitiltva a városközpontokból. Hogy Svájcban is?…
Szeretettel
Ida
Kedves Ida!
Természetessen én sem adok, adhatok minidig, és főleg nem mindenkinek. Én mindig, azóta, amikor három évvel ezelőtt egy sorozatot írtam a hajléktalanokról, és ott megtanultam, mikor és kinek adhatok. Akkor nagyon sokkal beszélgettem a hajléltalanokkal, és egy két jól írányított beszélgetés után, észreveszed, ki a valódi koldus, vagy hajléktalanm és ki a professionális kéregető, vagy amit többször is észrevettem, munkakerülő. Egy, nem az önhibájábol lesülyedt hajléktalan, ritkán úgyszólván sohasem kéreget. Ezt az embert is először csak néztem, utánna beszédbe eredtem vele, és a meghívás csak azután történt. Köszönöm, hogy olvastál, és üdv Tóni
Kedves Tóni
Emlékszem a nyolcvanas években az Éjjeli menedékhely c.darabban láttam először szegénységet.Azóta sajnos már nálunk is vannak éjjeli menedékhelyek.Akkor nem gondoltam, hogy ez valaha is valóság lesz, azt hittem , hogy az ember ennél sokkal emberségesebb, itt a földön.
Szép volt , hogy ezt az egy embert egyszer megsajnáltad, és hogy írtál róla.
Üdvözlettel. Ágnes
Kedves Ágnes!
Sajnos, a társadalom emberségessége, csak a szegénységben élő emberek között tud megmaradni. Úgy a mély nincstelenség, mint a sok pénz is ennek egy halálos ellensége Három évvel ezelőtt írtam egy sorozatot a hajléktalanokról, és akkor is sokat beszélgettem velük, és sokan önhibájukon kivül kerültek oda. Sok másik verset is írtam, írok is, a kis emberek mindennapi kis, sőt minnél tovább, annál sürübbeni hatalamas gondjaikról is. Köszönöm, hogy olvastál és
üdv Tóni