a húrok a te nevedre feszülnek,
az ének rólad szól,
ugye tudod, hogy ma is gondolok rád.
A tér még mindig a tied,
az utcán még hallom élénk lépteidet,
és nem tudom el hinni,
hogy arcon csókoltak ott fönn az égiek.
Ilyen közel talán még sosem voltál,
a szívembe rejtelek,
fátyol borította arcodat
nem adom senkinek.
Mától két külön világ:
a valóság és valami más.
Te már erről is többet tudsz, mint itt mindenki más.
Az utolsó gitárszóló tőled búcsuzik,
a húrok emlékeidre feszülnek,
az ének rólad szól,
ugye tudod, hogy soha el nem feledlek.
6 hozzászólás
Nagyon szép vers, gratulálok. Bele tudja élni magát az ember.
Hát…Szinte hallom azt a gitárszólót! Szép lett, nagyon. Kifejezőek a képeid… a húrok emlékedre feszülnek, ez nagyon szép! Köszönöm!
Gyönyörű, tényleg az. Végtelen fájdalom van benne. Köszönöm, hogy olvashattam.
Köszönöm a hozzászólásokat. Örülök, hogy tetszett.
Hanna
Az utolsó versszak a legszebb, de a többi is nagyon jó. Benne van az a fajta bánat… gyönyörű.
Kedves Hanna!
Nekem sokat jelent a gitár. Nagyon beleéltem magam ebbe a versbe. Csak gratulálni tudok.
Ági