Az úttalan időn

A percek csendjein átrohan az idő,
elviszi napjaink tűnő ábrándjait,
mikor aláhull bennünk a megnémult táj,
és a pillanat, az a múltjában szelíd.

Eredj, és fogd magad, indulj, ne tétovázz!
Keressed reményed az úttalan időn,
lépdelve messzeségek göröngyein át!
De figyelj, mert jövendőd veled szembe jön,

s feléd int, és lassan majd örökbe tűnik,
mint a szeptemberi, még fellángoló nyár.
Mi már az alkonyatban harmattal köszön,
aki az estben téged búcsúcsókkal vár.

És te majd alszod a csendeknek álmait,
mikor csillagok ragyognak, s reád a Hold
hinti fátyolba borult éji sugarát
s az úttalan időt, mi mennyit kóborolt.

S az az éji sugár ott megpihen arcodon,
őrizvén álmaid, mit reményekkel hint,
betakarva téged édes öleléssel,
mint ki jött annyiszor, s itt van neked megint.