Mély barázdát húzott csendes magányom
Az élet rajtam sebesen átrohant
Titkos vágyaim mind kinevették
Nevemet sötét felhőkre festették
Nyúltam volna érte de már elsuhant
Kérges szikké repedt szívemben a nyár
Rideg fénnyé tompult a napsugár
Könnyeim elmosták az ébredő tavaszt
Csak a hold világít már nem kel fel a nap
Elsorvadtak bennem az élet sugarak
Talán nem is vagyok csupán létezem
Sándor Gyula
2006-01-09
4 hozzászólás
csodásan fejezed ki a magány érzést.
Gratulálok:
Szeretettel: marica
Kedves Marica
Örülök hogy itt jártál.
Szeretettel gyula
Kedves Amazonasz (Gyula)!
Gyönyörű képekkel színesíted nagyszerűen szomorú versedet. Bizony a magány iszonyatosan fájdalmas tud lenni, de nem gondolom, hogy nem találod meg az orvosságot ellene.
Gratulálok, köszönöm, hogy olvashattalak!
üdv.:
hamupipő
Gratulálok!
Mindig jó olvasni téged
akár a gond éget
vagy az örömtől pezsdül a véred