A sas.
Nehéz felhő feküdt a bérczoromra,
Nyögött alatta a sötét vadon.
Az őszi szél sirámos harsonája
Altalzúgott a tarlott ágakon.
A völgybe hajló szikla csúcsos orma
Megmozdul lassan, méltóságtele,
És mint a felhő : szétterülve hosszan
Emelkedik a végtelen fele.
Most meglebeg, irányát változtatja
S megáll a légben sziklamereven,
Majd birodalmát körülkavarogva
Végig suhan a buja völgyeken.
És hirtelen, miként az égi villám,
Hatalmasan, mint szélvész, gondolat,
Csap lefelé mérhetlen légi útján
Zsákmányra lelve lent a fák alatt.
Messzire hallszik szárnya suhogása —
Ott lent remegve száguld szét az őz,
Varjú, holló csatára kelni gyáva,
Tovarebben, hisz tudja, hogy ki győz . . .
Egyszerre csak hatalmas dörrenéstől
Lesz hangossá az órjás rengeteg
A sziklafal százszor mennydörgi vissza
És hangjától a föld is megremeg.
Sokáig harsog végig a határon,
Soká pereg még nyomán a levél, —
Míg ősi jussát visszafoglalhatja
S tovább süvölt a hűvös őszi szél. . .
. . . A lég királya ott fekszik a porban —
És diadallal nézi a vadász ;
A haldokló, bár végperczeit éli,
Mozdulatára éberen vigyáz.
Kinyújtott karma készen áll a harczra,
S noha sebéből patakzik a vér,
A végső cseppig magát meg nem adja
És jaj annak, ki most hozzája ér! . . .
. . . A távol falu estharangbúgása
Halkan szűrődik át a lombokon,
Madár el-ül és a futó vadaknak
Nyugalmas enyhet kínál a bokor.
A hold megindul mérhetlen útjára
S ezüst fényét a tisztásra veti,
Hol a hulló lomb — lágy harangszó mellett —
A végtelen királyát temeti. . .
Balla Miklós: 1874 – 1912
Der Adler.
Eine schwere Wolke ruhte auf dem First,
die dunkle Wildnis stöhnte unter ihm.
Die traurige Posaune des Herbstwindes
‘d raschelte auf den kahlen Asten hin.
Ins Tal biegende Spitze der Bergrücken,
bewegte sich langsam volle Würde,
und dann, wie die Wolke: weit ausgebreitet,
erhebt in der Ferne ohne Bürde.
Jetzt schwebt es nach oben, ändert die Richtung
und felsenfest in der Luft bliebt stehen,
dann wirbelt er herum durch sein Reichsgebiet
und gleitet durch die üppigen Täler.
Und geradezu wie ein Blitz vom Himmel,
so mächtig und riesig wie ein wilder Sturm,
fällt nach unten auf unermessliche Flug,
unter den Bäumen auf Beutejagdansturm.
Sein Flügel rascheln ist weithin zu hören –
da unten rennt das Reh zitternd davon,
Krähen, Raben zum Kämpfen sind zu feige,
fliegen weit weg, wer gewinnt, wissen schon.
Plötzlich von einem gewaltigeren Knall
wird die riesige Wildnis erschüttert,
und die Felswand donnert hundertmal zurück
‘d vom Knall wird der Erde auch geschüttelt.
Lange donnert es in den Bergen entlang,
lang wirbeln die Blätter auf den Bäumen,
bis sein Ahnenrecht zurückfordern kann,
der kühle Herbstwind über Wald streunen.
… Der König der Lüfte liegt, indem im Staub –
der Jäger schaut stolz und triumphierend zu;
der Sterbende, zwar letzten Atemzug nimmt,
seine Bewegungen behält im Ruh.
Die ausgestreckte Klaue für Kampf bereit,
‘d, obwohl das Blut aus seiner Wunde sprüht,
er gibt nicht auf, bis einen Tropfen Blut hat,
und wehe dem, der es jetzt berührt …
‘d die Abendglocke des fernen Dorfes
durch schleicht sich sanft durch die Blätter der Bäume,
die Vögel schweigen ‘d für die wilden Tiere,
der Busch bietet viel friedliche Räume.
Der Mond geht los auf seine tägliche Reise
‘d wirft sein silbernes Licht auf die Fadheit,
wo das fallende Laub – neben Glockenschlag –
Er begräbt den König der Unendlichkeit …
Fordította: Mucsi Antal-Tóni
2 hozzászólás
Kedves Tóni!
Meghatóan szép sorok. Az állatok az eledelért küzdenek, az ember azonban telhetetlen, akár hobbiból is gyilkol. Most is ezt teszi és béke helyett a háborút élteti. Mert az embernek még az emberélet se számít, csak a pénz és a hatalom.
Szeretettel: Rita 🙂
Köszönöm Rita…üdv Tóni…