Bár eltemetnének végre egy helyre,
Hol nyugalom borulhatna lelkemre,
Hol sok fehér és vörös rózsa nyílna,
Hol hulló szirmuk síromra szállna.
Beköszöntött a tél, a szürkeség,
Számomra most minden keserűség.
Boldogság hatotta át lelkemet,
De az élet elvette a kedvemet.
Sors, miért kínzol ennyi szörnyeteggel?
Vihart küldesz rám hatalmas fellegekkel,
Zúzzanak szét a villámok, a szikrák,
Nehogy megleljem az öröm titkát?
Miért? Mivel érdemeltem ezt ki?
A gyufát vajon mivel húztam ki?
Eldöntötted s kijelölted utamat:
Elpusztítottad az összes kiutat.
Sorsom lesz az örök magány,
Ezt kínálod az élet asztalán.
Nem akarom, nem tudom elfogadni,
Könyörgöm neked, hagyj meghalni!
Ha eltemetnének végre egy helyre,
Hol nyugalom borulhatna lelkemre,
Hol sok fehér és vörös rózsa nyílna,
Hol hulló szirmuk síromra szállna.
Akkor végre nem volnék egyedül…
11 hozzászólás
Kedves Amooren!
Bárhova mész, bárhol leszel, a rózsák közt is csak önmagad találod, ha te úgy akarod! A lelki nyugalmad megtalálásához nem rózsák kellenek, hanem a te belső békéd.
Szomorúen szép versedhez gratulálok!
üdv.:
hamupipő
köszönöm szavaidat 🙂
Szomorú tartalmú, lemondó versed tartalmilag lehangoló, nagyon. Remélem, mielőbb túljutsz e holtponton, s akkor soraid így módosulnak majd:
"Nem akarom, nem tudom elfogadni,
Könyörgöm neked, hagyj" helyes úton járni,
további életem boldogan élni,
hinni, tenni, egy új társra találni.
Mint vers tetszik nekem:-)
köszönöm biztató szavaidat! 🙂 azt hiszem, már átestem a holtponton 🙂
Kedves Kitti!
Szép verset alkottál. A jövő azért nem ilyen lehangoló és kilátástalan, ugye te is tudod???
Üdv: Borostyán
már sokkal pozitívabban szemlélődöm, mint a vers írásakor 🙂 köszönöm, hogy írtál!
Kedves Kitti!
Nagyon szép verset írtál!
Örülök, hogy Te is ezt a szép módját választottad a "halálnak", s a feltámadásnak, hogy kiírod magadból minden bánatodat.
Otthagyod a versben meghalni a kínt, hogy rózsaszirmok között egy új ablakon kitekints!
Kívánom, hogy mindig megleld a gyógyító utat!
Szeretettel: Falevél.
kedves Falevél!
köszönöm, hogy írtál! mikor a vers megszületett, én is örültem, hogy kiírhattam a fájdalmat, utána megkönnyebbültem 🙂 az pedig külön öröm, hogy másokat véleményformálásra indít meg a költemény 🙂 mégegyszer köszi, hogy itt jártál! 🙂
hm… lessz ez még jobb is… de sose könyörögj, akkor csak folytatódik… a sors élvezi, ha megalázhat, fordulj ellene 🙂 nagyon tetszett amit írtál, de ki kell mondanom az őszintét… nem értettem a végét, nem értem, hogy mit akarsz vele kifejezni… írásodból viszont úgy érzem, hogy bár nem vagy magányos, mégis nagyon egyedül, megértésre nem igazán lelsz és nagyon sok félelem van benned, amit elfolytasz.
Szia
Értem a versed végét, de tán a magányra, mi úgy érzem csak a lelked magánya, ez nem megoldás…Szépen levezetett sorok, de szomorú képek.Semmit sem szabad sürgetni, a jót kell kergetni, elűzni a nyugodt hant gondolatát.Élni!Addig, amíg lehet.Élni minden lehetőséggel, ki nem hagyni semmit, mert senki nem adja vissza az elmulasztott dolgokat.Gondolj arra, a síron pompázó rózsák illatát, már nem éreznéd, és az ott lebegő tömeg társasága, nem űzné el az egyedűl lét gondolatát!
Szeretettel:Kriszti
Nagyon jó vers, szinte érezni lehet az akkori érzéseidet.