a hajnal felfénylő szeme
s csak nézem az alélt arcok
bú-barázdált ürességét
mert én sem vagyok más mint ők
homlokomon éjről éjre mélyebben zeng
a magány dia/dala
s a szarkalábak tükörképembe károgják
az öregedő lélek-áriát
hol fals őrjöngéssel
hol csak félvállról dudorászón
de vissza-visszatérőn
kergetnek tébolyba
elnyűtt cipők tipornak egymásra itt
köszöntve régi cúgos pajtásaikat
s kajánul lengetve
poros nyelvüket
egy-egy újként koppanó sarok láttán
s mikor elavult lesz
ez a bárkapcsolat is
sarkon fordulnak
apró kis mocsok-felhőt riasztva fel
évtizedes álmából
s kezdődik újra minden
ugye-bár…
4 hozzászólás
Nagyon szép ! 🙂
Üdv Justina
PONTOSAN!
Ezt nagyon jól megírtad! A végén pedig az ugye-bár hát igen!
szeretettel-panka
Igen, tök jó, nekem is tetszett. A dia/dala szójátékot és elválasztójellel írnám (-).
Üdv, Gergő
Köszönöm Justina 🙂
Panka, hát igen, nagyon köszönöm!
Gergő, az is tök jó, hogy nálam jártál (az elválasztójellel kapcsolatban is igazad van)
Hanga