Belémerülés (Szonettkoszorú John Keats: Utolsó szonett c. versére))

1.
Bár volnék, mint te, Csillag, oly örök,
Fényben foganva, éjben ébredő,
Életed felett ébren őrködök,
Világom meg-megújul, visszanő…
S nappal, mikor a fény a csúcsra lép,
Ragyogással ég szikrázó zenit,
Altatja eldúdoló lantjaképp
Az éjszakák bársony-mélyű kincseit,
Hogy mire kihúny és alkonyra vált
A fáradt, lankadó testű nap,
Az ég csillaggal szórja önmagát,
Percről percre paránnyal gazdagabb…
Bár volnék véled, Csillag, oly üde,
Nem a magas ég magányos tüze.

2.
Nem a magas ég magányos tüze,
Mely magában szikrázik társtalan,
Vajon tükrözőbb, tisztább fényű-e,
Ha sugarát megosztja s társa van?
Csillag-csóva egybeforr, összenő,
Hisz ha újra hevítve önmagán
Parazsat szít, egyedül izzik ő,
Lángot vet a fájdalmas ősmagány…
Eltűnik észrevétlen-szótlanul,
Léte: mint haldoklása, ösztönös,
Elhaló, üres teste űrbe hull,
Árva csillag, elhaló üstökös,
Csóvája, hogy vigyázva röpködött,
Hogy türelmesen a világ fölött.
3.
Hogy türelmesen a világ fölött
Állnék inkább, éjjelről éjjelen,
S várnám, hogy csak csalfa sugár szökött,
Vagy rokonná szelídült fény terem…
Lényembe simul mézlő aranya,
Színeink majd úgy olvadnak össze,
Mint gyermekét dajkáló anya:
Test a testhez, dobbanása közte,
Mely egy ritmusra lüktet ringatón,
Szinkront dúdol szívük rebbenése,
Mint óaranyba hajló nyárutón
Alkony tengerszem-tükörbe nézne,
Hogy szendergő álmában remeg-e:
Vigyázzam, mint álmatlan remete.

4.
Vigyázzam, mint álmatlan remete,
Örök-ébren, míg csended éjben él,
Mint az ég oly parányi szelete,
Egyetlen, örök csillagom legyél…
Ragyogásod vakítsa a Földet,
Legyél minden másoknál több, nagyobb,
De tüzedet csak tüzembe töltsed,
S ki felizzít, egyedül én vagyok…
Hagyd, hogy tápláljam, mi a lényeged,
Mi belülről sugárzik, őserő,
E parázsból születő fényeket
Hadd hívjam csak én belőled elő,
Háborgó csendem ringasd szemeden,
A mozgó tengert, mely papként szelíden.
5.
A mozgó tengert, mely papként szelíden
Fonja körbe a megkeményedett
Szíveket, némasággal elpihen
Hogy plántáljon hitet és életet,
Nem kényszerít hamis esküvésre,
Nem üldöz s hirdet máglyával halált,
Belülről születve kell a béke,
S a hitetlen valódi hitre vált…
Mint lélekbe vetett szó a magja,
S gyökeret bontva életet ereszt,
Örökbe fonódva szárba kapja,
Mint bűnöket a feloldó Kereszt…
Mert lelkünkben lüktető vér a hit:
Mossa a föld emberi partjait.

6.
Mossa a föld emberi partjait,
Cirógatja, érinti lényegét
Egy szelídült szó: kaput arra nyit,
Amelyre szép és színes lesz a lét…
Arcunk békén, lágyan simul össze,
Ismerős lesz bőrének illata,
A szerelem s a vágy egybekötne,
Megnyugvón hozzá érkezem haza,
Tőle lenne megbékélt otthonom,
Fészkünk a vizek szélén, meglehet,
Tenger-mosta magányos partokon
Átélni mélyült, meghitt csendeket…
Csillagunk kéri, s cserébe minden,
Vagy nézi a friss havat, melynek ingyen.
7.
Vagy nézi a friss havat, melynek ingyen
Kapjuk sugarát, prizmája a lég,
Gyémánt-fényét szórja szét a kincsen,
Mely áhító szemeknek nem elég,
A szépség úgy osztódik szerteszét:
Az ég minden szegletébe jusson,
Egyenlően osztva el ékszerét,
S ki mint szeret: úgy örül a jusson…
Hideg fénye lelkeket melenget,
Ragyogása szivárványra bomlik,
Színein a Nap teremtve rendet,
Teljessége áradón a Holdig…
Felhő-puhán, pelyhekkel öntözik,
Fehérébe hegy s mocsár öltözik.

8.
Fehérébe hegy s mocsár öltözik,
Szűzek színét öltve így magára,
Szemfényvesztőn felragyog percekig
Midőn felolszlik a köd s a pára,
Mint az éterbe szökő pillanat,
Légnemű lesz és örökbe téved,
Veled olvadni el az ég alatt,
S mindörökre úgy ölelni téged…
Virradjanak mosolygó reggelek,
Ébredjél újjá tiszta lelkemen,
Szemed tükrével újból eltelek,
Napra nap új életként megterem…
A magány hontalanja legyek én?
Nem – én kedvesem érő kebelén!
9.
Nem – én kedvesem érő kebelén
Hajtanám fejem az enyhe nyugtig,
Örök ifjú szívemmel, mire vén
Kezem majd a végtelenbe nyugszik…
S maradnék mindig beleolvadón,
Vérében áramolva lüktetőn,
Ringatózva szerelmes altatón
Egy megteremtett, újraírt jövőn…
Lelkem kincsein értő szem vigyáz,
Körbefon régen vágyott oltalom,
Leolvadnak kényszerek és a máz,
Ébredő arcom bátran vállalom,
Mint örök tűzzel őriző katlan:
Vágynék lenni szilárd s változtathatatlan.
10.
Vágynék lenni szilárd s változtathatatlan,
Egyazon mederben szökni tovább,
Áradáskor gyáván elszaladtam,
Hisz voltam ifjan szédült-ostobább,
Meg nem értett szellemem úgy lázadt
Hogy dacolva vadhajtást engedett,
De reám szelídült az alázat,
S mosolygok a tűnt ifjúság felett…
Benned találtam meg azt az eszmét,
Melyet táplált a rejtett izgalom
S a szürke-fakó haláltól megvéd,
Mit tőled kapok, el sosem hagyom…
Szívem legbelső lényegén legyél,
Hogy annak lágy, lélekző melegén.

11.
Hogy annak lágy, lélekző melegén
Az ég alatt, világtól védetten
Összeölelkezve úgy, te meg én,
Egymásba zárva végleg, mi ketten…
Hogy tekintetünk egymásba lásson,
Beszédesen, szebben, mint szavak,
Gondolatnyi összetartozáson
Legyünk mi együtt, mégis egy alak…
Hogy őrizzem e tiszta-szent házat,
S ha kezem egyre gyengülőn fogod,
Ha megremegtet forrón a lázad,
Ha verejtéktől izzik homlokod,
Amíg szíved lüktetése dobban:
Őrködjem örök-édes izgalomban.
12.
Őrködjem örök-édes izgalomban
Állandó-védett napjaid felett,
Hogy áldottra szépült lant-dalodban
A mindenség is egy helyen lehet…
S ha dallamod néha tán elakad,
Arcomról olvasd ritmusod tovább,
Belőlem töltsd be újulón magad,
Múzsaként súgjam lantod dallamát…
S ha perceden fásultság vesz erőt,
Átfesthessem szürke-fakó színét,
Tisztán kérve majd Istenünk előtt,
Hogy lehessek a te öröm-igéd…
Lelked hangjait, mikor a gyönyör jön,
Azt szeretném, azt hallgatni, örökkön.
13.
Azt szeretném, azt hallgatni, örökkön,
Ahogy dalod magasztosan zenél,
Zúgjon vad vihar vagy mennydörögjön,
Érezze mélyem, ami benned él.
Megfoganjon és hordozzuk tovább
Mint fejlődni fakadó gyökeret,
Ha az idő összehúz, mostohább,
Belőlünk fakadjon a szeretet…
Legyen igaz, megtartó, végtelen,
Nyújtózzon a magasba messze, kinn,
Érezni csillagtalan éjjelen:
A lélek lágy a líra hangjain…
Óvni tisztaságát, el ne szökjön,
Ott élni mindig vagy meghalni rögtön.
14.
Ott élni mindig vagy meghalni rögtön,
Ha holt a líra: tűnt a tisztaság,
Áramolva veszte mélybe lökjön,
Hűlt helyére új erő, ha hág…
De vágy-világa, ősi hangja még
Benne él a tiszta Múzsa-dalban,
Hisz líra nélkül nincsenek mesék
S nincs a lant, a végtelennyi dallam…
De vérbe égve bennünk ott kering,
Elpihenve megőrzött álmokon,
S ha percem egyszer végül eltelik,
Ott hűs a csend, én fentről hallgatom,
S ha szállni vágynál, érted eljövök,
Bár volnék, mint te, Csillag, oly örök…

MESTERSZONETT
John Keats: Utolsó szonett

Bár volnék, mint te, Csillag, oly örök,
nem a magas ég magányos tüze,
hogy türelmesen a világ fölött
vigyázzam, mint álmatlan remete,
a mozgó tengert, mely papként szelíden
mossa a föld emberi partjait
vagy nézi a friss havat, melynek ingyen
fehérébe hegy s mocsár öltözik –
nem – én kedvesem érő kebelén
vágynék lenni szilárd s változtathatatlan,
hogy annak lágy, lélekző melegén
őrködjem örök-édes izgalomban:
azt szeretném, azt hallgatni, örökkön
ott élni mindig – vagy meghalni rögtön.
(A mesterszonett Szabó Lőrinc fordítása)