Írtam már róla, de nem eleget,
tollamra tűzi hű emlékezet,
ha orgonát hajt szép májusi nap,
s lelkem fürdetik ünnep-sugarak.
Jól tudom, őt nem tavasz vitte el…
Nem volt képernyő, min megszűnt a jel,
csak ágy, melyre ősz feje lebukott,
amint a nap körútján is szokott.
De oly rövid volt még e földi út,
másnak talán kissé hosszabb kijut.
A régen ritmust vesztett szív megállt,
nem tisztelve a munka mámorát,
a szorgalmat, mely új erőt adott,
s a millió palánta itt vagy ott
mint új barátság mind magasra nőtt,
túlszárnyalva a munkát és időt.
A kitartást hű férje oldalán,
kinek a fa volt élete talán:
családfenntartó lett az alkotás.
Tanár fiú öröm, vigasztalás
arra, amikor még oly keserű
volt minden korty, múltban ivott nedű,
de édesek lettek évtizedek,
félelmet űző hitek, remények.
Ha orgonát hajt szép májusi nap,
lelkem is mindig új erőre kap:
hisz köztünk él, asztalnál, ünnepin
szól hozzánk, akiről most zeng a rím.
Mert anyám, bennem élsz mindig s tovább.
A szívvirág itt s orgona odább
dicséri örök szeretetedet,
ha könnyes szemmel nézem az eget !