Betöltetlen terek

Ahogy telnek az évek, lassan belerázódunk.
Megtanuljuk, hogy van, akivel hiába számolunk,
elfogadjuk, hogy a Szenteste szent,
és csak magunk vagyunk,
aztán mi megyünk hozzájuk,
és ők jönnek hozzánk,
de Hozzátok, Tihozzátok már sose,
egyetlenegyszer se,
hogy abban a lakásban már
más asztal van, s azon a más asztalon
idegenek forró, karácsonyi levese.

Idővel megszokjuk, hogy ebéd után
mindig kettővel kevesebbet kell mosogatni,
hogy bármennyi a süti,
mindig marad belőle valamennyi,
hogy bármelyikünk fája alatt állunk,
nagyobb és valahogy hűvösebb lett a tér.
és hogy lehet fekete vagy hófehér a tél,
az ajándéklistán már két névvel
kevesebb szerepel.

Önzőn, egymást követve mentetek el,
s mi apránként beleszokunk a nélkületek-karácsonyok
tompa fájdalmába,
ami olyan, mint havazás előtti fejfájás –
alig észrevehető, de ott van és nem ereszt.
S azt hisszük, egyszer majd más lesz,
elmúlik, elkopik, elfogy, akár a bejgli.
De valójában tudjuk, sose lesz más.
Mert ott lüktet az ünnep mélyén a sajgás,
s hogy vannak terek, mik zárványokká lesznek,
s úgy maradnak.
Betöltetlenek.