ahogy füstös-szagú ködpermetként lehull az éj
kocsi-riasztók posványos bús sóhaja tör fel
állott, érzéketlen, száraz betontüdejéből
villamosok végtelen vonala fut testében,
és ezernyi ivarsejtméretű kisautó
üres, robotarcú gépemberek andalognak
céltalanul az utcán, megfosztva a reménytől
tompa fényű méreg-jelmezbe bújnak a felhők,
a sarkon álmos drogdílerek álmot árulnak
mámorhártyákban tekeregnek a féregszajhák
gyermekként fut a mocsok a város karjaiba
hajléktalanok túrják moslékba az arcukat,
martalócok ütik a zátonyra futott embert
perverz gyengédséggel kacag fel a betonpokol,
mérgezett, megszenesedett, göthös agónia
1 hozzászólás
Kedves Zoltán!
Korábbi versedet is olvastam. Ehhez ugyanaz a véleményem, mint ait az első versedhez írtam.
Üdvözlettel: Kata