Ülök a kisbolygómon.
Rajta mint száz golyónyom,
Ezer seb szája károg,
Hisz’ évek óta várok…
És végül megállt…
Mint ócska medált,
Kihajítottak
Az ál-halottak.
Miért vetettem
A gyáva tettem
Fölé kék eget,
Mit ő festeget…?
Miért? Hogy hamis
Pénzt vessen csakis,
Szám perselyébe?
Ez lett a vége…
Most minden halott.
Tette úgy hatott,
Mint a szélmalom,
Vándor hajnalon;
Hol magányos, vén
S ős ember-én
Szíve megszakad,
Hallva halk szavad.
Ki vagy te? Balga szirén;
Az óceán kék színén
Rám vadászó iszonyat,
Megragadva húsomat?
De már nem hallak téged.
És akárhogy is éget,
Immár minden egyremegy,
Mikor a föld megremeg.
És szívem kicsiny kövén,
Szén-rózsák gyűlnek körém,
Hol magányos éjjelen…
Megszűnik a bús jelen.
5 hozzászólás
Gratula!
Mindig örülök, ha találkozom olyan sorokkal,
amik néhány szóból játékosan rímekké kovácsolódnak,
mégis erőltetetség nélkül gördülnek tova, leírva egy hangulatot,
egy gondolat sort, ami az olvasóban is megpendít valamit…
Várom a következőket!
Üdv! Stratos
szia!
Örülök, ha megpendítettem valamit az olvasás során, elvégre ez az egyik cél 🙂
Köszönöm a bíztatást!
rawelli
Bús és mégis reménykedő vers. Nagyon tetszett.
Gratulálok: Colhicum
A remény halt meg utoljára.
Örülök, hogy tetszett:)
rawelli
Kedves Rawelli!
Nagyon tetszik!!!
Szomorú, reménytelen… Gyógyír a hasonlóan küszködőnek olvasni versedet!
Szeretettel: Falevél