Ócska kabátom a hátamon lakik – így neki a hazája vagyok,
s rajta a finom pornak szétfolyó puha paplant ágyazok,
a terülő szemcsékre pedig rácsodálkozik a világ:
így a nap, a szél, az eső a felhő neki is otthont ád.
Így ballagunk fütyörészve együtt, a négy bolond:
jómagam, a kabát, a por, s a változó világ: öröm és gond.
Felnézek az égre, hogy mosolyogjak egy nagyot:
majd előre nézek, hogy megnézzem hol is lakok.
Félszegre vetett vigyor az arcomra költözik,
így élvezem a tűz melegét, mely cigarettává vetkőzik
kezem védett helyének óvó rejtekében
– kanyargó füst dolgozik az egyszerűség kelyhében –
Kabátom nyugvó rejtekében, egy szív feletti zsebben
pedig egy újabb bolond: egy füzet, amibe verseimet oltom.
S bár bal kézzel betűt vetek, kenyeret viszont csak jobbal szelek,
– a kuszaság gombolyaga oly kerek – játszódok csak, mint egy naiv gyermek.
Öt bolond rója tehát az ég alatt a maga furcsa világát:
jómagam, a kabát, a por, a világ, s a füzet – ki őrzi együttlétünk imáját.
Illatok zápora, záporok illata, napfény íze, a toll mámora:
igenis, igenis, létezik olyan hogy csoda!
S ha azt hinnéd, hogy én egy titkot meséltem most el neked,
ne hidd! Csak nézz körbe a világban, s legyen pár bolond veled!
Legyen egy titkod, aki néha felsejlik, s feldereng,
legyen egy dalod, mely lelkeddel elmereng.
Legyen barátod, kivel összeülve könnyítesz szíveden,
lehet ez az eső, egy rét, egy hegy – egy gyógyító kéz a kezeden.
Legyen hited, erőd, és legyen benned elég szeretet.
Bolondokat szerezni magadnak másképpen nem lehet.