Bukott angyal vagyok én,
hazám volt a magas ég,
száműzötten büntetésem
félemberként kínzó élet,
sötét lét.
Tudom rég, bűnös vagyok,
tudom, semmit sem hagyok,
ami kedves lenne, s szép,
ezer démon tép majd szét,
és a kín.
Megbocsáthatnak nekem,
átkozott már életem,
többet ártok, mint használok,
elpártolt minden barátom,
nincs többé.
S a Pokol kapujában
egyszer megáll a lábam,
megfordulok, s visszanézek,
könnyes szemmel nézlek téged,
ég veled!
5 hozzászólás
Jó vers, de nem illik hozzád. Jobban szeretem ha szárnyalsz 🙂 A depit hagyd másnak 🙂
Kedves Joxemi!
Valami szerelmi bánat hozhatta ki ezeket a mea culpa-szerű önvallomásokat?
Ilyen magát kitáruló bűnösnek biztosan megbocsátanak!
Üdvözlettel: Kata
Szia!
Lehet én vagyok csak ilyen búval bélelt, de nekem nagyon tetszett. Persze nekem ami angyalos-démonos az már alapból nagyon bejön, főleg ez a 2. versszak.
Nekem a végén ezek az egy-egy szavak nos tetszettek is, meg nem is. Valahogy nagyon lezárták a versszakokat, a végén jó volt, de közbe így nem pörgött annyira az egész.
Ezer demon tep majd szet…csoda szep sor..de elotte angyal s a pokolba tero bunos,..csodalatos. sokan bejarjuk ezt az utat.
Szia Joxiemi!
Hasonló című régi prózám van. Új címet kellesz neki keresni.
Ilyen típusú verset még nem olvastam tőled.
Ági