Igézem a mély kéket,
az égen
siklik tekintetem,
mélyből,a lelkemből
egy sóhaj feltőr,
mint szürke imázs
szárnyat sző
s…feléd száll.
Azúrba fürdőző
hab-felhők között,
mint sikló,
mit szél gyötör
bukik,
lecsap,
belehal a sóhajtás-
nem ér el hozzád.
Maradok üres,
szívemben lakatlan,
nem röptetek
többé sárkányokat,
mi magasan száll
mind lezuhan,
akkor a röpülés
a felvert porba hal.
4 hozzászólás
Kedves gyogyo!
Nagyon tetszik amit írtál, és ahogyan írtad. Ismerős ez az érzés, de mindennek ellenére az ember újra és újra reptet sárkányokat, hátha egynek sikerül elszállnia a végtlenbe…
Üdv: Gyömbér
Kedves gyogyo!
Én a lemondást érzem ki a versből,pedig az emberben mindig
megmarad a röpülés ,a tündöklés vágya,hiába tagadja önmagának.
Szép a versed,nagyon tetszik.
…”mi magasan száll
mind lezuhan” – ez a rész fogott meg legikább, s talán nincs mindig így, remélem. Hisz vannak olyan pillanatok az életben, melyek megérik a zuhanás veszélyét!
Jó kis vers! Tetszik a címe, igazán figyelemfelkeltő. Szóval remek lett ismét.
üdv,eszkimo.
Kedves gyogyo!
Megfogott a versed hangulata, szeretem olvasni, és kiírni magamból én is ezt az érzést.
A címe igazán jó lett, még ha más értelemben is, de szeretem a sárkányokat, tényleg felkelti az olvasó érdeklődését.