Bussz

Kharón-morajjal futja reggelét
a Nagy Közút, a flaszter istene,
prüszköl, ha fáj, de húzza, húzza még,
s ha gyomra megtelt, akkor sincs tele,

te ácsorogsz, vagy ülsz, ha rázatod
háromszázhúszért ezt a kis szakaszt,
végálmodásig mennyi bánatot
vehettél volna, már ki tudja azt…

üvegkalitka, piktogram-bazár
taszít amíg a rend-menetbe tört
apró betűs a végtelenbe zár,
és újra visz körforgalomba kört,

feltűnik és a homlokát lesed
tiéd-e már, vagy ölbe mást fogad,
a délibáb új számokat remeg,
pettyekbe rótt végállomásokat,

igen, remény, a gázolajszagot
úgy szívod, mint a lágy ambróziát,
csőre csavart kezedben bízhatod
a városon magad vonszolni át,

s ahogy dalol és közben bélyegez,
harap a gép, narancsszín kis tikett
utolsó útja lesz, a sorsa ez,
de elvisz még Lackókat, Pistiket,

és megy, megáll, kidob, és újra tölt,
előtted út, hátul korom, – korod;
a tempódat piros és sárga-zöld
adja alád hiába átkozod,

hát bussz, ha másképp nem jut út alád,
kihagyni kár, ha elrepít a kék,
időbe, útba szárított imád
kettes ülés vasába rejtenéd,
micsoda nappal, micsoda éjjel ez
… és jelezz…

Kharón-morajjal futja napjait
a Nagy Közút, a flaszter istene,
a por nyomorból kér, ne hagyja itt,
ha gyomra megtelt, akkor sincs tele,

s te ácsorogsz, vagy ülsz, ha rázatod
háromszázhúszért ezt a kis szakaszt,
végálmodásig mennyi bánatot
vehettél volna, már ki tudja azt…