Cellatangó

Jelenetről jelenetre élni…
a pont szüli saját valóságát
ölel, és eltaszít
létének biztos nyugalma teremti azt
hogy itt ülhetek, és lélegezhetek.

Jelenetről jelenetre élni…
több vagyok egyszerű pontnál
mert boldoggá tehetek bármit
annyival, hogy értelmet adok létezésének
okot annak, hogy ölel és eltaszít

Én írom a végtelen szimfóniáját
Az én dallamom lüktet a szívedben
Ha engeded, az én küzdésem az
ami szépséget formál erődből.

Ismerlek titeket
Felismertelek, és beleborzongok a gondolatba
mennyi mindenen mehettünk már át együtt
Mért nem emlékszem?
Mért nem tudom megmagyarázni
Honnan vagy nekem ennyire ismerős?

Úgy beszélsz mint én,
úgy csókolsz mint én,
arra vágysz amit együtt teremthetünk
és azért vagy szomorú
mert még mindig nem tettük meg azt
ami kell.

Már éreztem ezt az illatot.
Szeretem és te is szereted
ezért választottuk

meddő másodpercek
felgerjesztve megteremtve
a lehetőséget
hogy az egy kettő legyen

rabja lettem a kábulatnak
rabja lettem az áhitatnak
hogy több legyek
mégis olyan kevés maradt belőlem
hova tűnt az mit feláldoztam
kinek vagy minek adtam?
semmivé nem lehetett, hát
mért vádolsz folyton?

hogy régen dalok születtek
borzasztóak
tényleg rosszak
de égett bennük valami
amit most már nem látsz

de ne mondd ki
mert elemészt a félelem
hogy feloldódtam, eltűntem

láttam a végtelent
égtem az életemért
régen azért szerettél mert kérdeztem
s mohó kérdéseim dalokat szültek
rosszakat,de őszintéket
és most már nem kérdezek

a mindent rendező elv már tiszta
most már látom
ellent mond önmagának
megfeszülő
szenvedélyes álom
bűnökkel teli
a végítélet mindent elmos
én vállalom keresztem
ha ez kell hogy önmagam legyek
hogy adhassak, igen bűneimet bánom
de meg kell tennem mindent
el kell égetnem lelkem
ha azt várod hogy önmagam lehessek
a végítéletkor
nézd el
mindent
mit ellened
tettem.