Kopognak a vízcseppek – bele serceg
egy ceruza; kihegyezve zizzen.
Percek már nincsenek, letűnt tervek -,
lassan fogy a papír, műhelyszinten.
Döbbenj rá, festetlen görbéje más –
megoldást rá nem talál, ceruzahegy;
kék ellipszisen halvány áltatás
ott billeg, mint lejáró potyajegy.
Á, tudom, hogy szerettek és szerettem,
de a világi lét nem oly meredek –
ceruzával rajzoltak keresetlen;
egész éltemen átall csak nevettem –
körbevettek a véletlenségek,
perceg a cerka, firkálgat rendesen.
3 hozzászólás
Üdvözletem, Miki!
Már a cím is nagyon jó, rögtön megragadja az ember figyelmét, érdeklődést keltő. Nekem tetszik a szonett forma is, bár az zavaró itt-ott, hogy elcsúszik a ritmus a szótagszámok eltérései miatt. Ettől függetlenül tetszik a vers koncepciója, amolyan XXI. századi, elmélkedős, visszatekintő szösszenet. És nagyon jó a ceruzás hasonlat.
Üdvözlettel: Laca 🙂
Kedves black eagle, igazán örülök, hogy elemezted ezt kis versikét, valójában én is érzek benne döcögést, de még nem teljesen érett, azonban gondolkodóm rajta, köszönöm hogy méltattad, üdv FM.
Nagyon szép versed, remek címed szeretettel olvastam: Zsuzsa