Charles Baudelaire: Dög

Emlékszel-e még, én drága szerelmem
arra a nyári reggelre?
Oszló dög feküdt a homokösvényen
kis híján elestünk benne.

Ringyóként rúgott magasba lábával
méregfüst szállt belőle szét,
szétnyílt belei démoni szagával
fojtogatta környezetét.

A nap sütötte a bűzös tetemet,
szép lassanként bomlasztva fel,
hogy visszaadja a nagy Természetnek
amit az visszakövetel.

Az égbolt szánó pillantással nézte
a lét e furcsa torzóját,
közben téged úgy fojtogatott bűze:
kevésen múlt, s elájultál.

A legyek buján dongták körül a húst
ezer nyüvet vonzott a bűz
mannaként, mi száz férget magához húz…
boldogság, nagy, ünnepi tűz!

Táncot járt ott belül a pondrók hada,
kezdődött a dögevő-bál,
lüktetett a test, táncolt a dög maga
s új életre kélt a halál.

A tetemből szférai zene áradt:
az ős elmúlás hangjai.
Enyészethimnuszként zengtek még párat
a hullaevők lantjai.

S nem maradt már semmi, csupán torz árnykép
az atommá bomló testből,
vázlat, pár halvány nyomvonal, tolljáték,
mit próbaként húz a festő.

Az ösvény szélén egy kóbor kutya várt,
hogy mi tűnjünk onnan végre,
és a dögből hadd lakmározhasson már,
s az lehessen napi étke.

Egy napon bizony te is ez leszel majd,
ó, én drága, szép angyalom,
az Idő téged is e torz létbe hajt:
rothadó hús és csonthalom.

Igen, királynőm, ennyi leszel te is,
ha utolsót rebben szemed:
gyom nő testedből, porladnak csontjaid,
hisz más úgy sem jut senkinek…

Ám mond majd meg sírodban a féregnek:
groteszk csókjával marjon csak,
én őrzöm s felélesztem szerelmünket,
ha ezerszer is elporladsz!

Eredeti francia szöveg:

Une Charogne

Rappelez-vous l'objet que nous vîmes, mon âme,
Ce beau matin d'été si doux:
Au détour d'un sentier une charogne infâme
Sur un lit semé de cailloux,

Le ventre en l'air, comme une femme lubrique,
Brûlante et suant les poisons,
Ouvrait d'une façon nonchalante et cynique
Son ventre plein d'exhalaisons.

Le soleil rayonnait sur cette pourriture,
Comme afin de la cuire à point,
Et de rendre au centuple à la grande Nature
Tout ce qu'ensemble elle avait joint;

Et le ciel regardait la carcasse superbe
Comme une fleur s'épanouir.
La puanteur était si forte, que sur l'herbe
Vous crûtes vous évanouir.

Les mouches bourdonnaient sur ce ventre putride,
D'où sortaient de noirs bataillons
De larves, qui coulaient comme un épais liquide
Le long de ces vivants haillons.

Tout cela descendait, montait comme une vague
Ou s'élançait en pétillant
On eût dit que le corps, enflé d'un souffle vague,
Vivait en se multipliant.

Et ce monde rendait une étrange musique,
Comme l'eau courante et le vent,
Ou le grain qu'un vanneur d'un mouvement rythmique
Agite et tourne dans son van.

Les formes s'effaçaient et n'étaient plus qu'un rêve,
Une ébauche lente à venir
Sur la toile oubliée, et que l'artiste achève
Seulement par le souvenir.

Derrière les rochers une chienne inquiète
Nous regardait d'un oeil fâché,
Epiant le moment de reprendre au squelette
Le morceau qu'elle avait lâché.

– Et pourtant vous serez semblable à cette ordure,
A cette horrible infection,
Etoile de mes yeux, soleil de ma nature,
Vous, mon ange et ma passion!

Oui! telle vous serez, ô la reine des grâces,
Apres les derniers sacrements,
Quand vous irez, sous l'herbe et les floraisons grasses,
Moisir parmi les ossements.

Alors, ô ma beauté! dites à la vermine
Qui vous mangera de baisers,
Que j'ai gardé la forme et l'essence divine
De mes amours décomposés!