Charles Dickens – A zöld borostyán

Ó, finom növény a zöldborostyán,
ahogy kúszik fel egyre
az életünknek omladékfalán,
magányosan tekergve.
A fal, s a kő alatta porladó.
Finom szeszélye elfed,
akárha volna élte porfaló,
neki csupán az étek.
Kúszik a nemlét falán
a ritka, régi borostyán.

Gyorsan terjeszkedik, bár szárnytalan,
szíve rendíthetetlen.
Ragaszkodón fonódik untalan,
nagy tölgyfát ölelve át.
És ravaszkodón halad a földön,
és levele lágyan int,
vígan fonódik át ölelkezőn
a halottak sírjain.
Kúszik a nemlét falán
a ritka, régi borostyán.

Korok merülnek, múlnak romokban
nemzetek foszolnak el,
de levelei sosem fakulnak,
egészséges és zöldell.
E derék öreg növény azonban
erősödik a múlton,
építsenek bármily impozánsat,
takarja egyre, folyton.
Kúszik a nemlét falán
a ritka, régi borostyán.

CHARLES DICKENS – THE IVY GREEN

O, a dainty plant is the ivy green,
That creepeth o’er ruins old!
Of right choice food are his meals, I ween,
In his cell so lone and cold.
The walls must be crumbled, the stones decayed.
To pleasure his dainty whim;
And the mouldering dust that years have made
Is a merry meal for him.
Creeping where no life is seen,
A rare old plant is the ivy green.

Fast he stealeth on, though he wears no wings,
And a staunch old heart has he!
How closely he twineth, how tight he clings
To his friend, the huge oak tree!
And slyly he traileth along the ground,
And his leaves he gently waves,
And he joyously twines and hugs around
The rich mould of dead men’s graves.
Creeping where no life is seen,
A rare old plant is the ivy green.

Whole ages have fled, and their works decayed,
And nations have scattered been;
But the stout old ivy shall never fade
From its hale and hearty green.
The brave old plant in its lonely days
Shall fatten upon the past;
For the stateliest building man can raise
Is the ivy’s food at last.
Creeping where no life is seen,
A rare old plant is the ivy green.