Die Füße im Feuer
Wild zuckt der Blitz. In fahlem Lichte steht ein Turm
Der Donner rollt. Ein Reiter kämpft mit seinem Ross
Springt ab und pocht ans Tor und lärmt. Sein Mantel saust
Im Wind. Er hält den scheuen Fuchs am Zügel fest.
Ein schmales Gitterfenster schimmert goldenhell
Und knarrend öffnet jetzt das Tor ein Edelmann …
– "Ich bin ein Knecht des Königs, als Kurier geschickt
Nach Nîmes. Herbergt mich! Ihr kennt des Königs Rock!"
– "Es stürmt. Mein Gast bist du. Dein Kleid, was kümmerts mich?
Tritt ein und wärme dich! Ich sorge für dein Tier!"
Der Reiter tritt in einen dunkeln Ahnensaal,
Von eines weiten Herdes Feuer schwach erhellt,
Und je nach seines Flackerns launenhaftem Licht
Droht hier ein Hugenott im Harnisch, dort ein Weib,
Ein stolzes Edelweib aus braunem Ahnenbild …
Der Reiter wirft sich in den Sessel vor dem Herd
Und starrt in den lebendgen Brand. Er brütet, gafft …
Leis sträubt sich ihm das Haar. Er kennt den Herd, den Saal …
Die Flamme zischt. Zwei Fusse zucken in der Glut.
Den Abendtisch bestellt die greise Schaffnerin
Mit Linnen blendend weiss. Das Edelmägdlein hilft.
Ein Knabe trug den Krug mit Wein. Der Kinder Blick
Hangt schreckensstarr am Gast und hangt am Herd entsetzt …
Die Flamme zischt. Zwei Füsse zucken in der Glut.
"Verdammt! Dasselbe Wappen! Dieser selbe Saal!
Drei Jahre sinds … Auf einer Hugenottenjagd …
Ein fein, halsstarrig Weib … `Wo steckt der Junker? Sprich!’
Sie schweigt. `Bekenn!’ Sie schweigt. `Gib ihn heraus!’ Sie schweigt.
Ich werde wild. Der Stolz! Ich zerre das Geschöpf …
Die nackten Füsse pack ich ihr und strecke sie
Tief mitten in die Glut … `Gib ihn heraus!’ … Sie schweigt …
Sie windet sich … Sahst du das Wappen nicht am Tor?
Wer hiess dich hier zu Gaste gehen, dummer Narr?
Hat er nur einen Tropfen Bluts, erwürgt er dich." –
Eintritt der Edelmann. "Du träumst! Zu Tische, Gast …"
Da sitzen sie. Die drei in ihrer schwarzen Tracht
Und er. Doch keins der Kinder spricht das Tischgebet.
Ihn starren sie mit aufgerissnen Augen an –
Den Becher füllt und übergiesst er, stürzt den Trunk,
Springt auf: "Herr, gebet jetzt mir meine Lagerstatt!
Müd bin ich wie ein Hund!" Ein Diener leuchtet ihm,
Doch auf der Schwelle wirft er einen Blick zurück
Und sieht den Knaben flüstern in des Vaters Ohr …
Dem Diener folgt er taumelnd in das Turmgemach.
Fest riegelt er die Tür. Er prüft Pistol und Schwert.
Gell pfeift der Sturm. Die Diele bebt. Die Decke stöhnt.
Die Treppe kracht … Dröhnt hier ein Tritt? Schleicht dort ein Schritt? …
Ihn täuscht das Ohr. Vorüberwandelt Mitternacht.
Auf seinen Lidern lastet Blei, und schlummernd sinkt
Er auf das Lager. Draussen plätschert Regenflut.
Er träumt. "Gesteh!" Sie schweigt. "Gib ihn heraus!" Sie schweigt.
Er zerrt das Weib. Zwei Füsse zucken in der Glut.
Aufsprüht und zischt ein Feuermeer, das ihn verschlingt …
– "Erwach! Du solltest längst von hinnen sein! Es tagt!"
Durch die Tapetentür in das Gemach gelangt,
Vor seinem Lager steht des Schlosses Herr – ergraut,
Dem gestern dunkelbraun sich noch gekraust das Haar.
Sie reiten durch den Wald. Kein Lüftchen regt sich heut.
Zersplittert liegen Ästetrümmer quer im Pfad,
Die frühsten Vöglein zwitschern, halb im Traume noch.
Friedselge Wolken schwimmen durch die klare Luft,
Als kehrten Engel heim von einer nächtgen Wacht.
Die dunkeln Schollen atmen kräftgen Erdgeruch,
Die Ebne öffnet sich. Im Felde geht ein Pflug,
Der Reiter lauert aus den Augenwinkeln: "Herr,
Ihr seid ein kluger Mann und voll Besonnenheit
Und wisst, dass ich dem grössten König eigen bin.
Lebt wohl! Auf Nimmerwiedersehn!" Der andre spricht:
"Du sagsts! Dem grössten König eigen! Heute ward
Sein Dienst mir schwer … Gemordet hast du teuflisch mir
Mein Weib! Und lebst … Mein ist die Rache, redet Gott."
Conrad Ferdinand Meyer
Geboren 1825
Gestorben 1898
A lábak a tűzben
Vad villám cikáz. A fényben torony áll,
Dörgés gurul. Lovas lovával küzdve jő,
Legugrik, a kapun kopogtat. Kabáját
Cibálja szél. Szorosan tartja a kantárt.
Keskeny reteszelt ablakban a fény kigyúl,
S nyikorgó kaput egy nemes kinyitja most…
„Király szolgájaként Nimes-be viszek hírt.
Adjatok szállást! Ismeritek mundérját!”
„Szél süvít.Vendégem vagy. Mért nézném ruhád?
Lépj be, melegedj fel! A lovad meg bízd rám!”
A lovas egy sötét ősi csarnokba lép,
A széles kályha tüze gyengén világít,
S ugráló fényben, mintha fenyegetne itt
Egy páncélos hugenotta, ott meg egy nő,
Büszke nemes hölgy, homályos, barna képről…
A lovas a kályha előtti székre ült,
Lobogó lángra mered. Bámészan töpreng…
Haja borzolódik. Ismeri a kályhát…
A láng sziszeg. A tűzben vonaglik két láb.
Vacsoraasztalt rendez az ősz szakácsnő
Vakító fehér vásznon. Nemes lány segít.
Egy fiú bort hozott. A gyermekpillantás
Elrémülten függ vendégen és a kályhán…
A láng sziszeg. A tűzben vonaglik két láb.
„Őrület! Egyező címer! Csarnok se más!
Három éve ennek…Egy hugenotta nő…
Egy finom, makacs nő…Hol az úrfi? Beszélj!”
Nő hallgat. Valld be! De nő hallgat! Add ki őt!
Dühös leszek! A gőg! Rángatom alakját…
Megragadom a lábainál, s vetem őt
Parázs mélyére…Add ki hát! De hallgat ő!
Hadar… Nem láttad a címert a kapunál?
Ki mondta, hogy ide vendégnek jöjj, bolond?
Ha csak egy csepp vére van, megfojtana ő” –
Nemes belép.,.„ Álmodsz az asztalnál, vendég…”
Ott ülnek. Három fekete ruhában volt,
Ő nem. Még gyerek sem mond asztali imát.
Mindegyikük vádló nézéssel bámul rá –
Tölti a kehelyt, s lötyögteti az italt,
S felugrik: „Várúr, adj nekem mára szállást!
Kutya fáradt vagyok!” Egy szolga világít,
A küszöbről visszaküld ő egy pillantást,
S látja, hogy két fiú apjuk fülébe súg…
Torony kamrájába követi a szolgát.
Ajtót zárja. Vizsgálja kardját, pisztolyát.
Süvít kint a vihar. A mennyezet nyöszörg.
A lépcső ropog. Itt zeng egy lépés? Vagy ott?
A füle becsapja. Így várja az éjfélt.
Szemhéja ólomnehéz, szunnyadva süllyedt
A fekhelyére. Odakint szakadt az eső.
Álmodik. „Valld be!” Nő hallgat. „Add ki hát!”
Rángatja nőt.A tűzben vonaglik két láb.
Szikrázik a tűztenger, mi elnyeli őt…
„Ébredj! Menned kell innen messze! Virrad már!”
Tapétaajton át a szobába haladt,
Fekhelye előtt áll várúr – ki megőszült,
Tegnap még a haja barnán göndörödött.
Lovagolnak át az erdőn. Nem moccan szél.
Ösvényen fekszik keresztben ágtöredék,
Csicseregnek a korán kelő madárkák.
A tiszta égen békés felhők úsznak át,
Angyal tért haza egy éji örködésből.
Rögök árasztják a föld erős illatát,
A síkság kitárul. Eke szánt a mezőn,
Küldönc lovas kiles szem sarkából:„Nos hát,
Legyen nagyon bölcs és megfontolt a várúr,
S tudja Ön, én uram a legnagyobb király.
Ég legyen Önnel! Sose lássam !” Másik szól:
„Te mondod ! Király kartonája! Őt nehéz
Volt szolgálni ma…Megölted ördögi lény
Hitvesem! S élsz…Enyém a bosszú, szól az Úr!”
Szalki Bernáth Attila
6 hozzászólás
Rímtelen, versszerű alkotás…
Biztosan korrekt a fordítás is…
De én csak a rímesekhez értek valamelyest…
Minden elismerésem azért, hogy átrágtad magad egy ilyen hosszú történeten, ami
egy legenda lehetett anno, és Meyer vette a fáradságot, hogy sorokra tördelve
versnek tüntesse fel. Nagy munkát vállaltatok magatokra mindketten! Bravó, bravó!
Napvilágos üdvözlettel: Dávid
Ach sooo! Akkor már értem. Szóval a küldönc volt a gyilkos, aki a várúr feleségét korábban halálra kínozta. Mégpedig úgy, hogy a lábait a parázsba tartotta. Felsejlett neki, hogy most ugyanabban a kastélyban kap éjjeli menedéket, amiben évekkel ezelőtt ezt a kegyetlenséget elkövette.
Az a bizonyos Tapetentür (egy titkos ajtó a vendég szobájába) pedig azt sejteti, hogy a gazda bármikor megölhette volna, de nem tette. Ám az emlékek felidézésére egy éjszaka alatt megőszült.
A vége pedig:
„Du sagst’s! Dem größten König eigen! Heute ward
Sein Dienst mir schwer … Gemordet hast du teuflisch mir
Mein Weib! Und lebst … Mein ist die Rache, redet Gott.“
„Te mondod ezt! A legnagyobb király katonája! (Ezt talán lehet úgy is értelmezni, hogy alattvalója, hűbérese, szolgája????)
Ma őt (mármint a királyt) szolgálni nehezemre esett… Ördögi módon meggyilkoltad az asszonyomat! És mégis élsz…De Isten azt mondja: a bosszú az enyém (vagyis a vallás azt tanítja, hogy a bosszút az Istenre kell hagyni, az isteni büntetés majd eléri a bűnöst)
Valóban nagyon drámai ballada az összes feszültségével, homályával együtt.
Hát, nekem úgy tűnik, Dávid, hogy vannak azért összecsengések elég sok sorban. Nekem szabadversnek tűnik ez. schwert -schweigt, schritt-singt verschlingt, flut-glut-ergraut, tagt-gelangt stb, hogy csak egyik szakaszt nézzem…
Mit szólsz, Attila bá' ?
Egykori kedves német szakos kolléganőm, Csirmaz Szilvia
segített a fordításban, értelmezésben. Hogy ez a ballada miért
került a legkedveltebb száz német vers közé, azt nem tudom,
nem értem. Nem sok örömet találtam a fordításban, és erőmből
ennyi tellett. Köszönöm figyelmeteket, véleményeteket.
Napvilágos üdvözlettel Attila bá'
Igen, Irénke, nekem is inkább szabad versnek tűnik… Mert azért a Turm, Glut, Luft és Pflug akkor sem rímelnek egymással, ha egymás követő sorok végén vannak, itt meg pláne, hogy külön strófákban jelennek meg. Minden elismerésem Csirmaz Szilviáé és Attiláé ezért a vállalkozásért! Találkoztatok más fordításával ennek a versnek? Az is érdekes, hogy több strófa is páratlan számú sort tartalmaz… De mintha a ritmika tökéletesen működne az eredetiben:
Ti-tá-ti-tá/-ti-tá-ti-tá/-ti-tá-ti-tá… 12 szótagú sorok!
És végig ez a ritmika, többnyire 4+4+4-es sormetszéssel!!!
Hát, én nem vállalnám be, hogy ritmushoz igazodva ezt megcsináljam…
Köszönöm, hogy megszólítottál…