hogy te csak egy fakaró vagy,
akármikor hozzád jövök
te mindennap az is maradsz.
Te a köpenyednek mindig
ugyanazt a felét hordod,
's egyik napról a másikra
azt soha ki nem fordítod.
Az úton egy porszem nyáron
nem tapossa el a másikat,
sőt ha az eső fullasztja
eggyé válva sárrá ragad.
Újra elkezdődött ismét
a normális emberi lét,
és egymást tapossa újra
mindennap az emberiség.
Letették sokan már ismét
a jó barátság maszkáját,
„És csak én vagyok valaki!”
hajtsa a napi imáját.
És végül már el is hiszi
úgy is éli a napjait,
ha segíteni kell süket
ha kap, kitárja karjait.
Húsvétkor majd előveszi
a ritkán használt maszkáját,
és eljátssza ott pár napig
a hite meghitt szolgáját.
Valamikor az emberek
úgy is éltek akik voltak,
de ma már sokan jól élnek
abból amit össze loptak.
A szenvedőket nem látják
de sokat beszélnek róluk,
de feláll a „fülük-farkuk”
ha „róluk” mi rosszat mondunk.
És így hát kedves kis karó
tiszteld az aki megbecsül
én is boldogabban élnék
ha nem tudnák ma németül.