Csak Rád gondolt

Ki kérte tőled, hogy írj egy verset
Egy olyan emberről, kit nem is ismerhetsz?
Ki mondta neked mégis, hogy értelme van írni
Tündérmeséket, savanyú képzeteket?
Ki kért meg arra, hogy írj róla valamit,
Ha nem ő kért meg rá?

Héj!
Torkomban kígyózó mérgező indulat!
Felszabdalt sóhajom, vérző pillanat,
Mikor rájöttem létem emberként élem.
Visszhang csap nyakon, torzítva búg.
Nem értem szavát, nem hallhatom!

Ki bűvöl téged olyan tévhitekkel,
Hogy megfejthetsz bármit, mit más nem mer?
Ki, mégis ki mérgezi agyad folyton
Bátor tettekre késztetéssel?
Ki mondja folyton, hogy válaszolj bátran,
Hogy ne add fel, s ne hátrálj soha?
Ki kért léted kutatására, s más lelkének
Megfejtésére?

Héj!
Hallgass el, mert nem hallom!
Rossz zaja tompít, elnyom minden szépet,
Nem hallom, csak érzem, megfejtem titkát.
Még most, még ma, nem várhatok.
És elhal a zaj, s a visszhang sem jut át a ködön.

Megmondtam ember! Ne keresd őt!

Csend van, kong az igazság, s nem jő több hang.
Belenyugszom, titok marad, mi titok volt eddig.
Hát nem tudok többet megint
Csak azt, hogy embernek születtem.
S magamban hordozom milliárdok emberi vérét.
Ember a neve annak az állatnak, mi szabadon eldönti,
A rosszat választja.
Ember a neve minden ősömnek, kik egymást szerették
És megölték végül többi embereit a földnek.
Fohászkodva leborultak, s istent kerestek,
Azt mondták, megtalálták, s leborultak előtte,
Majd találtak másikat, fényesebb ígérettel,
Ki megbocsájt majd mindent, mit ember követett el.

Mégis mit beszélsz megint? Tán isten se jó már?
Mit képzelsz, meddig hallik a hangod, gyenge kis ember?
Kérdőre vonhatsz e bárkit, ki te előtted jött el,
Ki neked művelte roskadva, túrva a földet?

Héj!
Összezúdul bennem minden hang egyszerre
Értem már, hogy válasz a hallgatás is.
Mert kérdeztem százszor:
Bűnös vagyok e, s ki a bűnös emberi bűnért?
Hát megleltem a választ, megleltem egyedül.
Rájöttem, bármily keserűn, hogy a visszhang,
Mi nem búgott tovább, reám mutatott, s csöndben
Egyedül hagyott, egyedül, emberül.

Ki bizonyítja be neked valaha, hogy közöd van ahhoz,
Kinek kihez van köze?
Miért nem nyugszol már csendben és írod meg versed?
Miért kell mindig még egyet kérdezned?

Bűntársa vagyok az emberiségnek, gyilkos és rabló.
Tolvaja anyának, gyermeknek, költőnek és szívüknek.
Szívnek, mi alkotott, szívnek mi emberi.
Nem vagyok különb, mint emberek ezrei, kik röhögve
Meggyilkolták verseik költőjét, fajuk szívének tollát.
Utoljára mondom ki: Ember volt az, ki ezt tette, s én is az vagyok.
Semmivel se több, semmivel se kevesebb, csak más időben élek most
Más erkölcsök mellett, s könnyű így bántanom őket.

De ő fölészállt a ködnek, lenézett magasról, rájött, mire én most,
S nem tett egyebet, csak reszketett, nehogy összeolvadjon
Puha földdel, sírja köveivel.
Nehogy meghaljon és ne mondhassa el, mire jött rá.
Ceruzája csonkja megcsonkolt szíve mellett őrködött
Levésve mindent, mit ez a föld egyetlen lélekre róhatott.
Minden ármányt és tehetetlenséget,
Minden kétséget és minden szörnyűséget.
Nem lehetsz közömbös hát íj ereklye láttán!
Nem hagyhatsz ki egyetlen lerótt sort sem
És nem maradhatsz ártatlan olvasva mennydörgő sorait.
Ő volt Radnóti, s az igazság egyetlen szócsöve,
Mert csak azt írta, mit ő érzett, s mit nekünk szánt élte végeztével.
Állj meg egy percre hát, nézz vissza a múltba,
S áldd meg korodat, melyben most élhetsz.
Adj hálát neki, hogy neked alkotott, s lüktető szívét
Teliírt sorokra fektette, nem gondolva másra, csak az emberekre.
Rád.