Csalódás II.

Csalódás II.

Szerettem volna írni.
Csalfa szappanbuborékokat
teremtettem, melyek álnok
hitet csempésztek naiv szívekbe,
de mind csak üres képzelgés,
s kipukkanásuk után elnyeli őket
a könyörtelen, örök feledés.

Szerettem volna, ó igen, nagyon
szerettem volna megörökíteni
a monumentális érzéseket, mik
belőlem születve elsöpörhettek
volna nyomort és törvényt,
de azok sosem tudtak kitörni
belőlem, s erejüket lassan
elvesztve fulladtak lelkembe.

Szerettem volna az írásaimmal
megmászni a magam hegyét,
minden cikornyás mondatommal
építve kanyargó ösvényem,
közben csodájára járni a népes
erdőnek, melyben az él, kit
éltetek, de csak egy kicsiny
domb csúcsára jutottam, s innen
már lefelé visz az út.

Szerettem volna még írni rólad
s neked… Szerettelek volna
megvédeni a világ karmaitól,
szerettelek volna bölcs szavakra
tanítani, de hozzád sosem jutott el
szavam, mert téged sosem érdekelt
igazán; csak a tőlem kapott kölcsön
láncolt eddig hozzám.

Már nem szeretnék írni…
meghagyom azoknak, kiket még
elvarázsol a szappanbuborékok
gyötrőn könnyű feledése. Már
nem szeretnék írni, hisz nyűg
már! Én csak feledném az
üres, hízelgő-érdek szavakat,
s bár tudnám elfogadni, saját
tökéletlenségem.