Egyszer fent, másszor lent…
Az alkotó forog, a gép pihen…
Sötét és Csend, ketten párban…
Karöltve suhannak remegő árnyban…
Csak én, s velem az Éjjel…
Ketten szállunk szembe a messzeséggel…
Csak én, s velem a Csend…
Ketten ülünk, s a Csend mereng…
Mereng a Magány, s vele a Csend…
ott vagyok én is, s zavart lelkem…
Egyedül… Nélküled…
csak átkozott gondolatok azok,
Mik nem lelik helyüket…
Csak én, s velem az Éjjel…
Ketten szállunk szembe a messzeséggel…
Csak én, s velem a Csend…
Ketten ülünk, s a Csend mereng…
Hív a messzeség, hol Te fekszel…
De velem az Éjjel, s nem rejti el…
Sebzett szív lassan vérzik el…
Sötét, Csend… Magány, Éjjel…
mind engem figyel…
2 hozzászólás
Szép! Ez egy magányos vers… és én tökéletesen megértem, amit leírtál… 🙂 Kalliope
Nagyon szívhez szóló, szinte érezni a fájdalmat.
Gratulálok!
A nélküled az iszonyú…tudom.
Üdvi: dp.