Csend borul a kertre

Nézem fürtjeidnek göndör fodrait
merengőn, miként a szél lengeti ívén,
hol barangolva jár szálaid sokasága
között szelíd titkokat súgva. S te
hallgatod fehérlő füleddel fénylő
muzsikáját a libbenő nyárvég büszke
neszén, ahol az árnyak karcsú tekintete
kedves arcodra vetül. Hallom, ahogy
sóhajt a lomha délután, titkon sejtve
mozdul magányán mélán, egyedül.
Csend borul a kertre, a szél lassanként
elül, valahol odafönn kicsiny madár
fütyül a körtefa sárguló tetején.
Gyönyörben izzik fel bennem minden
emlék, mi hozzád köt, amit megőrzött
agyam és szívem, a mélyült rejteken
legbelül. Soha sem gondoltam én, hogy
enyém lesz valaha mindaz, mi csak
előtte messziről hírlett, s mi csak oly
keveseknek adatik meg e valótlan világ
bolondos, örök tájain, ahol a halmok
velem boldogan szaladnak tűnődő
tekintetek mosolygása előtt. Már nem
vagyok ifjú az életen, már elmúlt
negyvennyolc tél felettem, s csak
hallgatom némán az alkonyuló árnyak
mozduló neszét feléd ringani a hűvös
völgyön át. Lassan magára marad már
a kert, és minden sóhaj, mi felettünk
töprengett. Mert a vénülő idő aludni
készül, s pilláin keresztül merengve
meg-megáll a sötétlő tekintet álmok
csendességén, miközben az éj felettünk
árnyakon ringva, remények rejtekén,
szép szavak szelíd szólamán száll le
eléd és elém.