Csendes vadonomban a magány keres téged,
nem hagy már egyedül búcsúzó emléked,
szomorún és lassan mész az éjszakába,
s az az út lesz hosszabb minden lépéseddel,
mit bejárni jöttél erre a világra.
Világodat láttam, odasegítettél,
dallamokat hozott hegyek felől a szél,
tán nem is fák voltak, hanem lant és hárfa,
a hegyoldalakon – hol soha nem volt tél -,
s hangoltak a szellők, csillagokra várva.
Minő csoda vagy Te, világ a világban,
szemedben virágok, lelked örök nyárban.
Vajon miért hozott utamba a végzet?
Tán valami isten akarhat magának,
téged elragadott, s miénk az enyészet.
Ha magadnak terítesz, tégy poharat nekem,
vagy kis cserépbögrét, de tiéd mellett legyen!
Ha megvacsoráztál, s borod iszogatod,
hozd vissza a napot, ha kortyolsz az enyémbe,
mit kaptunk a szigeten… pár szép pillanatot…
3 hozzászólás
Mindig örömmel olvasom soraidat. Bámulatos, hogy milyen magától érthetődően tudsz hangulatot teremteni.
Szia András!
Egészében egy nagyszerű vers, nekem az utolsó versszak az amit kiemelnék. Gratulálok!
Szeretettel:Selanne
A masodik versszak volt a kedvencem. Nagyon szep vers!