Csoporthatás

Már megint a hányás
mezejére léptem.
Gyomrom mélyét
íme most kiöntöm,
fityiszt mutatok
a szívben a gondnak,
s pusztítva lényét
a nyelvemet öltöm.

Nem szeretem,
ha butának mondanak,
s azt sem,
ha lenézik ki vagyok.
Utálom, ha
a tök hülyék makognak, hogy:
sokkal jobb lesz nekem akkor,
ha ők vagyok…

Drágáim!
Leszarom a lelketek tükrét!
Szemeitek nekem
üres jelmezek.
Kalapom emelem,
s kacsintok szürkét!
Elegem van ebből,
s örökre elmegyek.

Nem kívánok lenni
szövegre várt papír,
nem kívánok lenni
kritikus szem sem,
nem kívánok sírni,
mint öncsaló fakír,
s kiért ez érdemes,
nincs köztetek egy sem!

Fiatal bolondos börtöntársaim!
Hányingert kelltő
világnézetek,
– miket válogatlanúl
az agyatok dob elém –
zabáljak én is veletek?
Ez kétségbeejtő!
Gyerekek!

Csiszolásra vágyó
selejtes kövek!
A szikrára váró
rozsdás motorok!
Múljatok ki menet
vagy jövet,
tépjenek szét
helikopter rotorok,
s nem lesz hogy
én így egérútért kotorok…

Mert ez van most.
Menekülök innen.
Adyéhoz hasonló
meglékelt koponyám
megelégelte a röhögést!
S ti csak néztek most
tohonyán…
Én elcsitítom az
asztmás köhögést!

Levegőzni mentem!!
Good bye borzalom!
Itthagyok mindent
mi feszül az aljzaton,
s az oxigént termelő
lombmezőben
röhöglek titeket
könnyezően…