A vár felől tanácstalan moraj kél,
düh és dilemma váltakozva dúl,
hiába, mert a bús tömeg ma nem fél,
üres kezén ökölbe is szorul
a sok keserv, az asztalára csapna
urának, ámde zárva ajtaja,
lehetne bár Botond, de még haragja
a józan észt követve tér haza.
De hogyha holnap árja eljön újra,
a nagy hegyet lehet, hogy ellepi,
talán a vágya új jövőt vajúdva
a vár urát a partra dobja ki,
utána lassan elcsitul megint csak,
reményt terítve hömpölyög tova,
amelyre kelve már az új nap
mutatja, végleg itt az otthona.
2 hozzászólás
Kedves Imre!
Nagyon tetszett,reményt keltö versed!
Gratulálok!’
Barátsággal:sailor
Szép napot!
Kedves sailor!
Köszönöm, hogy olvastad.
Barátsággal, Imre