Habos kávé szólít, mellé jár egy habcsók;
jótékonyan bódít, beteg szánk csak habzsol.
Korbácsol a kétely, a feszültség üvölt,
a múlt s jövő bőszen, váltakozva püföl.
Készül már a pincér, megírták a számlát,
kialszik a dicsfény, angyal hal a máglyán.
Ejtőznek a disznók, társulunk hozzájuk,
árulják a narkót, s boldog, ki hozzájut.
Tele már a fazék, indul a lakoma,
viharvert lelkünknek áldás e dagonya.
Jéghideg az éjjel, fáznak a madarak,
kiűzzük elménkből a fájó szavakat.
Moslékban és sárban, mi vígan heverünk,
kik voltak előttünk, már nem fontos nekünk.
Így száll el az élet, bénán és tétlenül,
az üres tányérba csak piszkos vér kerül.
Kezünkön lánc csörög, bennünk hulla hörög,
ma nem számítanak a drága kölcsönök.
Lassan jár az óra, de gyorsan a lidérc,
mozdulatlan fekszünk, már nem tudjuk, miért.
Fagyos lett a föld is, nem hatnak a drogok,
sötét szellem kísért, pár méterre kocog.
Kígyó nézi testünk, nemsokára harap,
kéjfürdőből kéne egy utolsó adag.
Ostobán röhögünk, míg sírás fojtogat,
szemétbe hajítunk még nyitott sorsokat.
Botladozunk gyengén, nem vágyunk erőre,
csak hátra tolatunk, nem látunk előre.
Lónyerítést hallunk, a józanság vágtat,
összetapos minket, fel kell állnunk, már ma!
7 hozzászólás
Szia Tamás!
Ez bizony valóban "dagonya", méghozzá a javából.
Lendületes, tartalmas, igényesen formált vers. Ezt a témát nehéz kötött formában hozni, de nagyon jó megoldásokat találtál a sorskép megközelítésére, kifejezésére és a gondolkodtatástra, mert érzékelhetően ez volt elsődleges célod.
A 12-es sorok növelik mondanivalód súlyát, erre még ráerősítenek a "tripla" páros rímek.
Összerendezettnek tartom a versedet. Jól építetted: van kiindulópont, fokozódó feszültség láttató képekkel, kínálsz megoldást is.
Néhány rím megállított, lehetne még csiszolni a zöngés-zöngétlen párokat, de nem vesz el versed értékéből.
Régóta olvaslak, egyre jobban kiteljesedsz az írásban. Örömmel olvastalak most is.
Bárcsak ne kellene ilyen sorsképekre rávilágítani, de valakinek ezt is fel kell vállalni.
Gratulálok!
Szeretettel: Kankalin
Üdvözletem, Tamás!
Nagyon jó ez a vers; erős, ütős képek torlódnak össze előttem, ostorozó társadalomkritikát olvasok ki belőle. A legjobb, hogy a tehetetlen dagonyázás színes leírásának végét egy határozott és sürgető felszólítással zárod: "fel kell állnunk, már ma!" Versed leírásnak tűnik, de valójában cselekvésre, változtatásra ösztönzöl általa. Jó volt olvasni téged.
Laca 🙂
Kedves Tamas!
Nagyon jó elemzés!
Kimondod amit látsz és érzel,öszintén !
Hasonlataid jól sikerültek,igyekszel minél
élesebb képet alkotni a dolgokról!
"Ostobán röhögünk, míg sírás fojtogat,"
Ez a kettöség,megosztottság annyira jellemzö
a mai vesellkedésre!
Kiragadnám ezt a két sort,mint a lényegét írásodnak:
"Korbácsol a kétely, a feszültség üvölt,
a múlt s jövő bőszen, váltakozva püföl."
Tetszett írásod nagyon!
Egyike a legjobbiknak töed.
Gratulálok"
Üdv:sailor
Szép napot!
Szia Kankalin!
Pont azon gondolkodtam, a baljós, sötét témákat miért tudom könnyebben boncolgatni, ezek valahogy sokkal természetesebben jönnek számomra, mint az önfeledt vidámság vagy a boldog szerelem leírása. Bizonyára lelki alkat kérdése ez is. A zöngés-zöngétlen rímpárok még sosem jutottak eszembe, de beleásom magam, hátha szebben tudok majd rímelni. Köszönöm szépen a részletes kritikádat, mint mindig, most is nagyon hasznosnak érzem.
Üdv.: Tamás
Szia Laci!
Igen, pontosan ezt szerettem volna elérni.
Köszönöm szépen a véleményed.
Üdv.: Tamás
Szia Sailor!
Köszönöm szépen, nagyon örülök, hogy így gondolod.
Üdv.: Tamás