Zene hallik, muzsikálnak,
hegedűszót hoz a bánat,
hegedűszó van a szélben,
vele szállnék el az éjjel.
Levendula illattal jött a Megbocsátás,
és én molyoktól félve nem fogtam meg kezét.
Gyönyörű Harmat, ha majd újra erre járnál,
dögszagot árassz, s barátok leszünk, te meg én.
Zene szól most a sötétben,
teliholdból van a végzet,
Rebi nénét viszi hátán,
arany-ég nő karimáján.
3 hozzászólás
Nagyon tetszik a munkád, de avval a dögszaggal nem tudok mit kezdeni. Az nekem nagyon kilóg onnan.
Amúgy gratulálok. a
Kedves Antonius, nekem se tetszik… sehogy se… de – sajnos- ott van…
Maga a megbocsátás – és aki átélte ezt, gondolom egyetért velem – valóban egy áldásos, gyönyörű harmat, azonban a hozzá vezető út, az a lelki folyamat, amin ilyenkor át kell menni (ha nem szeretnénk az idő jótékony hatásával élni, hanem tudatosan saját magunk akarunk másoknak megbocsátani – persze önérdekből:) … az rendkívül nehéz… aki jól akarja csinálni, az beledöglik ebbe… vagy többször beledöglik ebbe…
Talán lehetne kevésbé megrázó szót választani… de akkor az nem fejezné ki a bennem megfogalmazódott keserű felismerés lényegét…
Nagyon köszönöm hozzászólásodat és értékelésedet.
Ez a versed is nagyon tetszik Ági, (nem, nem vagyok elfogult Veled) bár a hangulata nem éppen a szívem csücske, de mindenképpen jó ez a balladás megoldás.
Noé