Megcsonkít a magány,
apró tükörszilánkok
vadul csörömpölve
potyognak reám.
Hullajtottam eleget
fagyott, halott álmot,
reméltem a boldogságot
kies, zaklatott tájon.
Tarkította az ősz hajamat,
loboncos kísértést hozva,
leheletnyi füstös ködbe
burkolva, vitt a folyó sodra.
Éjszakai töprengések
foglya nem lettem mégsem,
rozzant gyertya kanóca
őrizte, csoszogó léptem.
Jó kedvet adjak?
Mosolygó kellemet többet?
Nincs egyebem,
csak elfáradt könnyek.
2 hozzászólás
Ha már bevallod, akkor annyira nem lehetsz mélyen, vagy inkább határtalan az öniróniád, ami jó jel erre a " betegségre". Felfigyeltem arra, hogy mennyire könnyebben, kreatívabban kezeled a költői eszközöket ( rímek, hasonlatok, képiség) amikor ilyen nehéz témát választasz. Minta hól állna Neked.
Bocs, az őszinteségért.
gratgrey
Kedves Grey!
A nagyok szerint a fájdalomból könnyebb, verset írni.
A kín jobb írásokat eredményez.
Ezt én nem tudhatom, csak írom amit dob a gép.
Még pici vagyok, egész apróka.
😱