Olykor folyó vagy, áradó és örök,
máskor csupán szelíd, tétova patak.
Homlokod taván eső verte körök,
s néha nem lellek a hullámok alatt.
Ma féktelen zuhatag a két kezed,
el-elmerülök két érintés között.
Tenyered vizén a te meg én lebeg,
s elúszik a távol, ahol mennydörög.
4 hozzászólás
Kedves Netelka !
Nagyon szép ez a szerelmes versed, egyszerű, de mégis megfogott…
Szeretettel olvastalak: Zsu
Kedves Zsu, köszönöm szépen 🙂
Belemerültem ebbe a sokféle vízbe, nagyon tetszett, hogy így varázsoltad meg, megfogott.
aLéb
Örülök, ha elringattak ezek a vizek 🙂
Köszi: Erika