Árok fenekén
nyíva-makogva
nem is emberi
lény vegetál.
Rongyolt, szétesett
teste és lelke.
Porba tiporja,
pusztítja magát.
S te, felebarát,
hitedtől hajtva
mély alázattal
vagy az orrodat
magasra tartva
és fanyalogva
elfogadod-e
feléd nyújtotta,
tisztátlan kezét?
Esetleg rúgsz még
egyet rajta. El
a közelemből!
Ittléte szemem
nagyon zavarja.
Vagy nyúlsz utána
piszokba, sárba,
így visszaadva
régen elvesztett
kenyerét, hitét?
2 hozzászólás
Kedves Kati!
A hit, mint a tulajdonképpeni kenyér – nagyon igaz. A jelenség pedig általános; sok millió láthatatlan kéz vár kinyújtva (nem beszélve a láthatóról), és sok a halogatás, a rúgás.
A kérdés költői, mindenki magában felelhet önmagának, őszintén.
Üdv: Laca
Kedves Laca!
A valóságos kenyér az elsődleges, a hit csak utána következik. Hit önmagában és a többi emberben.
Üdv: Kati