Dinnyeföldi rejtély

Dinnyeföldön, hú, de nagy lett a kalamajka,
ugyanis nem termett az idén dinnye rajta!
Ilyen csúfságot még soha, senki sem látott,
a föld most meglepte tettével e nagyvilágot.

Nyomozás indult. A falu apraja-nagyja,
– látni már, hogy ezt – biztos annyiban nem hagyja.
Mindenféle lábnyomot keresnek, követnek,
egyik rávágja: „Uccu, szóljunk a nagykövetnek!”

Egy másik hurrog: „Ugyan má’! Nem ért a’ hozzá.”
Érezni hevén, hogy a vétkest felpofozná.
De ki is lehet az? Nagy találgatás zajlik.
„A postás bíz’ az oka!” – valaki arra hajlik.

„Talán nem hozta meg idejében a magot!”
Szöget ütött a fejekben és nyomot hagyott.
Mások tippje: „Tán az átok madarak voltak?!
Ó, hogy lennének e maggal a begyükben holtak!”

Egyesek a vizet, a slagot okolták feszt,
a víz bolyong, mert a tömlő száz lyukon ereszt.
Majd bűnösnek kiáltatott a tehéntrágya,
kevés volt belőle, mert ma nagyon nagy az ára.

„Tán a kapások! Elcsapkodták a szárakat?”
Az egyik felkiált: „Befogni a szájakat!
És miket gondol maga? Hogyan is lehetne?
Nem is voltak szárak! A fene mindet megette!”

„Makácséknak lánya? Az aztán egy jó céda!
Tavaly őmiatta nem termett itt meg cékla.
Hentergett Jóskával – meg mással – friss vetésbe'.
Nagy cafka az a lyány, hajtotta az a rossz vére.”

Az ifjak a háttérben csendben somolyogtak.
Nem henteregtek ők, éppen csak répát loptak.
Eladtak minden egyes, árva répaszálat,
Egész nyáron – mit kaptak érte –, abból piáltak.

„Ki jöhetett még szóba?” Ezen tanakodtak.
„A dinnyetolvajok, na azok aztán lopnak!”
S arra fordultak, hol az ember állt, aki ősz,
a rettenhetetlen és félelmetes dinnyecsősz.

Az meg, csak lassan tekergette deres fejét:
„Méghogy tőlem dinnyét lopni? Hát egy fityfenét!
Hiszen nem is vót’, s ha vót, nem ezen a tájon,
s ha mégis, akkor azt sóspatronnal megkínálom.”

Nagy tanácstalanság lett, mélabúba estek.
Felelőst és botrányhőst hiába kerestek.
Már nyomkövető kutyára is gondoltak mind,
de a leghangosabb szólalt meg fejhangon megint:

„Baltazár a tanyán kiváló nyomozó eb,
csak elgyávul a tanyaudvartól kijjelebb.
Pedig már egy kóbor macskát is fogott egyszer,
nem tántorítják csalfa szagok, álcázó vegyszer.”

Majd ezt is sutba dobták gyorsan, egyhangúlag,
fogyott az elképzelés, romlott a hangulat.
Állukat vakargatva helyben toporogtak.
„Nem kapáltak, nem arattak, zsiványok sem loptak.”

Mégis itt a baj! Nincs termés, csak a nagy galiba,
képtelenek rájönni, honnan ered a hiba.

Hátul, tömegen túl, jámborképű áll szótlan.
Nehéz rászánni magát… „A baj tudom hol van.”
Mind fölkapják fejüket, nézik a halk szavút.
Mondjon igazat, ha a nyomozás előbbre jut!

Az meg áll, mint bálám szamara, szemlesütve.
Latolgatja, igazság hallatán ki ütne?
Biztonsága miatt kissé arrébb ballagott,
s mondott még egy igazán félszeg, csendes mondatot.

Közben előhúzott egy ócska bőrtarisznyát.
Mély sóhaj, feszül mellkas, bekecs fedte nagy hát,
döbbenet volt, mit remegő szája elhagyott:
„Bocsánat, én botor, nem vetettem el a magot.”

————————–xxxxx———————————

A mesékben lehet vad képzelet és való,
de csak a tanulságos mese igazán jó.
E történetem rejt efféle sommásságot,
ha olvastál meséket, magad itt megtalálod.

Szorult helyzetben titkok övezik a dolgot,
figyeld azt, aki csendes, ám fontosat mondott!
És eme bölcsességem soha el ne ereszd!
Keresni bajok gyökerét, az alapoknál kezdd!

Mert ha ingatag bárminek a fundamentuma,
ami rajta áll, az mit sem ér,
s az érvelés is csak rossz duma.