Egy kisfiú felmászik a Diófára,
A fa lombjába rejtett házikójába.
Előveszi mesekönyvét, letörli a portól,
Olvasni kezdi, hisz nem függ a kortól.
Gyertyafénye világít lengő lánggal,
Történetek röpködnek suhanó szánnal.
A csodavilág ablakai sorban nyílnak,
S fellapozott lapjai örömükben sírnak.
Mondák villannak, mesék, és regék,
Ősdallamot hallani meg égi zenét.
A sárguló lapok sorai megrezzennek,
Majd a síkból lassan fel is emelkednek.
Domborodnak szépen, de nem ám egyedül,
A varázslatos képek lelke már hegedül.
Elevenné válnak a kisfiú szemében,
Végül megpihennek dobogó szívében.
Szertefolynak mindenfelé sejtjeiben szabadon,
Gyertyafénynél, fa tetején ülve a fapadon.
Csodavilág, mesevilág, bár nem a jelen,
De ősmintái körbe lengik, mint fényből szőtt selyem.
Hangulata nem is boldog, inkább mennybéli lét,
Vele van már minden csoda, mit valaha kért.
Gyertyafénye alig pislog, mert csonkig égett,
Ám Ő mégis mindent lát, hisz a fénybe lépett.
A vén Diófa lombjában a rejtett házikó,
Olyan, mint a Meseország, miben élni csudajó.
2022. Szeptember 27.